Irodalmi Szemle, 2003

2003/6 - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában („...leomlanak bálványok, trónok, égi-földi szentek”) A költészet útkeresése.

Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában

fogalmazták meg a művészetek iránti érzéketlenségükkel, a kísérletek és a másság iránti elfogult magatartásukkal együtt. Ebben a politikai közegben (a konszolidáció évei miatt!) kétségtelenül veszélyes volt a vita, s vele együtt a vitamodor is. A tényleges veszélyhelyzet azonban csak évekkel később jelentkezett (először az Irodalmi Szemle lett a célpont, majd Varga Imre és Tóth László), amikor a manipulátorok (gerjesztett támadásaik során) az ürügyek között felhasználták azokat a szélsőséges megnyilvánulásokat is, melyek a vita során (vagy később az Irodalmi Szemle ellenében) megfogalmazódtak.

Egyik írásában Bábi Tibor (aki a „maga módján” cikksorozatban állt a fiatalok mellé) a Szalatnai-cikkek visszhangjaként az „esetleges vita lehetséges buktatóira” is figyelmeztetett. A „tiszteletre méltó múlt” — Bábi szerint — jogot adott Szalatnainak arra, hogy „egy alig kibontakozó irodalmi folyamatba” beleszóljon, de „el is veszti ezt a jogosultságot”. „Nem azért, mert rossz verseket utasít el, hanem azért, mert sommás vádat fogalmaz meg: -Az ifjú magyar lírikusok Szlovákiában nem járják a magyarság útját«...”5 A vita tisztasága érdekében megszólaló Koncsol László nem csak az „irodalmi tudathasadás” tényét állapította meg, hanem a „hiányérzet”alapvető okát is néven nevezi. Azt a tényt, hogy a vitázók nem a „legesztétikusabb” követelményt, „az önkifejezés, a költői szubjektum korszerű megfogalmazásának” az igényét kérik számon a fiataloktól, hanem „politikai megfontolásból” a „magyarság jövője” aggasztja őket. Pontos a látlelete is: „Rossz a közérzetük, ez kétségtelen. Ám vajon ez a rossz közérzet belőlük, a saját föltételezetten zavaros lelkivilágukból ered-e, vagy inkább abból a tényleges zűrzavarból, amely az őket körülvevő világot jellemzi? ... Érdemes volna ezeken őszintén eltűnődnünk...”6

E nemzedéket ért támadások kapcsán (az 1989-es rendszerváltást követően) Tőzsér Árpád felvetette a „legmucsaibb irodalmi »normalizáció«” gondolatát is, és azt a következtetést vonta le, hogy a normalizáció „nálunk sokkal előbb elkezdődött, mint a szlovák vagy a cseh irodalomban”. Tőzsér szerint „az Egyszemű éjszaka tagjainak irodalmi-közéleti-politikai leépítésével, egy teljes nemzedék lehetetlenné tételével a szlovákiai »konszolidá torok« azt a láncszemet szakították ki nemzedékeink láncából, amely a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején az ellenzéki gondolkodású s (akár öntudatlanul is) ’68-as filozófiájú fiatal és idősebb íróink természetes kapcsolatát biztosíthatta volna”.7 Ez a következtetés, megítélésem szerint pontatlan, minthogy az adott esetben a művészi credo és az utólagosan feltételezett politikai elkötelezettség (kevés kivételtől eltekintve!) nem feltétlenül járt egymással kézen fogva. Magányuk feloldását ők valóban — ahogy Tőzsér írta az antológia előszavában — „kizárólagosan a szótól, a költészettől várták”. Az „adekvát szó keresése plusz egyfajta lázadás” érdekében valóban megérdemelték (volna) a tapintatot, a türelmet. Mindenképpen erényük volt azonban, hogy szándékaik, a költészetet megújító törekvésük mellett kitartottak, s későbbi munkásságuk révén makacsságuk jogosságát igazolták. Évek múlásával nemcsak életszemléletük, hanem művészetfelfogásuk is változott. Szerepüket nem kisebbíti az sem, hogy az „egyszeműsök” fogadtatása (mai, kedvelt műszóval: recepciójuk!) Magyarországon jóformán visszhangtalan maradt. És nem az a gond ma sem, hogy az ember elidegenedése vagy az egzisztencialista filozófia hatása, illetve