Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában („...leomlanak bálványok, trónok, égi-földi szentek”) A költészet útkeresése.
Főnöd Zoltán tudott. Batta György verseskötetei (Virágot nyit a puskacső, 1965, Testamentum, 1969) könnyedségükkel, az emberszabású gondok gyermeki hittel történő megfogalmazásával és a világra való kamaszos rácsodálkozással keltettek kellemes meglepetést Bárczi István esetében egy markáns szemlélettel és világfelfogással jelentkező költő adta le névjegyét egyetlen kötetében, a Tükör előtt (1968) címűben. A gyermek- és ifjúkor élményeit hozta magával, kiváló formaérzékkel, filozofikus mondanivalóval. Költészetének kiteljesítése azonban sajnálatosan elmaradt. Hangvételével lényegében átmenetet képezett a „nyolcak” és az „egyszeműsök” között. Az őket követő nemzedékek felsorakozása nem volt olyan sikeres és az irodalom fejlődését meghatározó, mint a „nyolcak” esetében. Igaz, az Egyszemű éjszaka költőinek is meg kellett küzdeniük a „közegellenállással”, a gerjesztett bírálatok mögött azonban nem az esztétikai igények és a politikai szempontok számonkérése szerepelt, hanem a nemzeti hovatartozás megkérdőjelezése meg a „mássággal” szembeni elfogultság. Indulásukkor ez a nemzedék sem volt tehetségtelenebb, mint a korábbi, de a költészetet ők inkább játéknak, kalandnak fogták fel, s ezzel — jelentkezésük idején — a támadófelület is aránytalanul megnőtt. Míg a „nyolcak” esetében a vitázók érvrendszere mögött a politikai elvárások is megfogalmazódtak, addig az „egyszeműsöknél” látszólag a poétikai felfogás (megszokás, hagyományféltés, maradiság) ütközött meg azzal a versvalósággal, mely a fiatalok költészetét jellemezte. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a vita alapját nem az antológia képezte, hanem a különböző lapokban (alkalmilag) közölt (esetenként) gyenge versek kerültek a vitát kirobbantó Szalatnai Rezső bírálatának a kereszttüzébe. Jellegüknél fogva ezek olyan kísérletek, jelenségek voltak, melyeket észre sem kellett volna venni. A hangos, helyenként goromba vita pikantériája volt az is, hogy Szalatnai Rezső írása a rádió számára készült, az Irodalmi Szemle szerkesztői azonban (jó szándékkal) felvállalták az írás közlését. Bár ismert volt előttük az írás egyoldalú és provokatív jellege, az irodalmi vita felkarolásának a szándékával határozták el a cikk közlését, azt remélve, hogy a kibontakozó vita révén mozgásba hozzák az irodalmi életet. A vita kezdeményezői nem számítottak a „bumeráng-effektusra”, és rosszul mérték fel a vita következményeit is. Szalatnai demagóg kinyilatkoztatásai ugyanis ezt a „váratlan” helyzetet szükségszerűen előidézték, minthogy nem meggyőzni akarta a fiatalokat vagy gondolkodásra ösztönözni, hanem „kiűzni” őket az irodalomból. Vádként megfogalmazott nézeteivel a pályájuk elején álló fiatalokban inkább ellenséget látott, mintsem a másságot vállaló, új utakat kereső, tapasztalatlan írótársakat. így aztán nem vitapartnernek tekintette őket (annak a szellemi kalandnak a megítélésében, melyre vállakoztak), hanem koloncnak, tehernek a „nemzeti” gondolkodás számára. A „fővádlóvá” előlépett Szalatnai Rezső — Koncsol László szerint — „félelmetes, stratégiai méretű” offenzívát kezdett. A körülmények úgy alakultak, hogy a „bajvíváshoz” fegyvertársak is akadtak. Súlyos tévedés volna azonban a támadások mögött a korabeli politikai élet akarnokjainak az acsarkodásait, cselszövéseit feltételeznünk, mivel a vita elindítása, s a megszólaló kortársak észrevételei, elmarasztalásai nem politikai megrendelést elégítettek ki, hanem saját véleményüket
