Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában („...leomlanak bálványok, trónok, égi-földi szentek”) A költészet útkeresése.
Főnöd Zoltán módozatai érvényesítése előtt. A sematizmus gyakorlata az utókor előtt degradálta még azokat a megnyilvánulásokat is, melyek a „kötelező” politikai színvallások szomszédságában megszólaltatták a súlyos emberi problémákat és a nemzeti/nemzetiségi lét gyötrelmeit. Ez a szemlélet úgy akarta ugyanis az irodalmat a „proletár élet részévé, kerekévé és csavarjává” tenni, hogy közben a művészetet fosztotta meg autonóm szerepétől. A korszellemmel és a tehetség hiányával, valamint az egyéni felkészültséggel egyaránt magyarázható, hogy az alapozó költőnemzedék tagjai nem tudták elkerülni a „frázistermő hínárt”. Kerítőjévé ennek a hivatalos irodalom rangjára emelt mindennapos gyakorlatnak a sajtó és a folyóiratok, valamint a könyvkiadás vált. Kényszerű eszközei lettek a zsdánovi irodalompolitikai elvárásoknak, és az adminisztratív kényszerek hatására, szolgai módon kiszolgálták a pártpolitikai szándékokat. Az ideológiai szemlélet és késztetések hatására szinte járványszerűvé vált, hogy a múlt csak az osztályharc prizmáján jelenhetett meg, míg a jelen gondjait, problémáit és a jövő kilátásait megszépítve és idealizálva lehetett ábrázolni A sematizmus képtelenségeivel szemben lényegében egyetlen lehetőség kínálkozott, a kiváró, tartózkodó magatartás. Sokan választották ezt az utat, olyan alkotók, akik inkább az asztalfióknak meg az örökkévalóságnak dolgoztak, de nem adták fel a művészet erkölcsét és öntörvényeit. Erre nemcsak a szovjet irodalomban találhattunk példát, hanem a magyar vagy a cseh és a szlovák irodalom egyes képviselőinél is. A magyar irodalom legjobb képviselői a személyi kultusz és a sematizmus tombolása idején — az ötvenes évek elejéről van szó — sem adták fel a művészet erejébe vetett hitüket és meggyőződésüket Mert művészi hitelük megőrzése számukra többet jelentett, mint a kétes értékű irodalmi vagy közönségsiker. Az uniformizált irodalmi élet ellenére, mely Szlovákiában még erőteljesebb volt, mint Magyarországon vagy Csehországban, azt kell mondanunk, hogy — az egyetemes magyar irodalomhoz hasonlóan — a kisebbségi irodalomban és költészetben sem volt egységes a korstílus. A stílusirányok sokfélesége elsősorban az anyaországi irodalom felől érkezett, csak a „nyolcak” nemzedékét követően jöhettek szóba más (szlovák, cseh, lengyel) irodalmi hatások. A Nagyvilág című magyarországi világirodalmi folyóirat vagy a jugoszláviai Új Symposion és a párizsi Magyar Műhely a hatvanas évek második felében erőteljesen hozzájárult a kisebbségi magyar írók irodalmi tájékozottsága elmélyítéséhez. A realista módszer amolyan irodalmi örökség volt az induló írók számára, és a hagyományos modernség vagy az újrealizmus iránti érzékenység is ismert jelenség volt. A fejlődés velejárójaként (ha fáziskéséssel is!), de a későbbi években a posztavantgárd is megjelent. Ez utóbbi a történelmi avantgárd gyakorlatára épített, a nyelvet úgy alakította önálló jelrendszerré, hogy tágította, torzította, jelképessé tette az egyéni költői beszédet, melyet egyesek később a személytelenség irányába fejlesztettek. Az indulás éveiben jelen van az irodalomban a Nyugat által teremtett irodalmi törekvések (Kosztolányi, Babits, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc) követésének szándéka, de azok az erővonalak is megtalálhatók, melyeket Ady Endre és József Attila költészete jelentett az induló fiatal nemzedék számára. A népi és népies költők közül a tárgyias, élménykifejező és az ún. mitologizáló líra
