Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában („...leomlanak bálványok, trónok, égi-földi szentek”) A költészet útkeresése.
Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában képviselői, mindenekelőtt Illyés Gyula egyetemes igényű lírája, valamint Erdélyi József és Sinka István költészete említhető. Az új nemzedék (Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Váci Mihály, Garai Gábor, Simon István) hatása csak később, a nyolcak nemzedékének a színre lépésével érvényesült nálunk. Irodalmunk, költészetünk kezdeteiről szólva elméletileg persze eljátszhatnánk azzal a gondolattal is, hogy a magyar irodalom új korszakát Cseh/Szlovákiában előzményeivel együtt kezeljük. Azokkal az alkotókkal kezdjük, akik az első korszakban indultak, s a háborús években kisebbségi költőként, íróként szólaltak meg, majd 1945 után (akár) a „kéziratos irodalom” képviselőiként is nyilvántarthatok. Az első nemzedék közül Győry Dezső, Forbáth Imre , Darkó István, Szabó Béla, Csontos Vilmos, a második/harmadik nemzedékből Rácz Olivér, Szabó Gyula, Gyurcsó István (meg Fábry Zoltán A vádlott megszólal című műve) jelentené a „folytonosságot” vagy a „kezdetet”. És őket követnék lényegében azok, akik 1948 után a „startvonalra” álltak.2 A névsor tetszés szerint kiegészíthető lenne a Magyarországra menekültek alkotásaival, Kövesdi László, Jócsik Lajos munkájával vagy Duba Lajos kéziratos verseskötetével, sőt a később Csehszlovákiába települt Monoszlóy Dezső szlovák nyelven kiadott (Sic!) regény ével.3 A vélhető haszna ennek a virtuális képződménynek annyi lenne, hogy az indulás „gyermekbetegségeitől” látszólag megkímélnénk magunkat, de a sematizmus pusztításait aligha tehetnénk meg nem történtté. Egyébként is, felesleges luxus, sőt öncsalás lenne, ha a létezőt, a megtörténtet a fikcióval helyettesítenénk... Azok az alkotók, akiket a „behelyettesítés” szerepére kárhoztatnánk, többségükben ismertek voltak és a polgári irodalmat képviselték, valamelyest kétségtelenül „igazítanának” az indulás éveinek gyötrelmein, a veszteséglistán viszont óhatatlanul megjelennének azok akik 1948 decembere után ténylegesen is vállalták a Nagy Ismeretlent, az irodalomteremtés gondját. Egy spekulatív fordulattal azt a nemzedéket tennénk a „partvonalon túlra”, amely — tehetsége arányában — ,farkasok közt, védtelenként” vállalta az irodalmi élet megindításának a nehezét. Arról nem is szólva, hogy 1945, mint korszakhatár, a kisebbségi magyar irodalmak esetében is — megkerülhetetlen És ez azért sem mellékes, mert az ún „kéziratos irodalom” szóba jöhető alkotásainak többsége a háborús évekre esett. A végeredményt tekintve viszont az sem mindegy, hogy ez a „szabászat” „igazítana” ugyan az indulók fazonján, a költészet (sőt: az irodalom!) egészére nézve azonban használható eredményt aligha jelentene. Az olvasók és a pályakezdők számára a .kéziratos irodalom” alkotásai ismeretlenek voltak, ezért botladozásaiktól sem ezek a versek nem menthették meg őket, sem a magyar költészet gazdag tárháza, mely — kezdőkről lévén szó — jobbára szintén ismeretlen volt a számukra. A korszakot érintő következtetésünk egyértelmű, hasonló esetben nem az alkalmi „átcsoportosítások” jelenthetnek számunkra megoldást, hanem az egymást követő nemzedékek tehetsége, mássága lehet a változás biztosítéka. Ténykérdésként kell kezelnünk, hogy intézményesített kereteken kívül nem létezik magyar irodalom és magyar kultúra sem. Ez lehet a „mentsége” annak, hogy tapasztalatain fiatalok váltak az ötvenes években „alapító nemzedékké”, s az őket követő tapasztalatlan, de tehetséges fiatalok egymást követő nemzedékének kiemelkedő alkotói teremtették meg irodalmunk új korszakait.
