Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában („...leomlanak bálványok, trónok, égi-földi szentek”) A költészet útkeresése.
Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában „...leomlanak bálványok, trónok, égi-földi szentek” A MAGYAR KÖLTÉSZET ÚTKERESÉSE CSEH/SZLOVÁKIÁBAN 1945-UTÁN A líra volt a magyar irodalom elsőszülöttje Cseh/Szlovákiában 1918 után, a kisebbségi magyarságra szakadt nagy árvaság idején, és a líra kért szót először azt követően is, hogy a második világháború embert pusztító éveit követően, az 1945 májusától 1948 végéig tartó magyarüldözés kegyetlen esztendejei után végre szabaddá válhatott a magyar szó. A kortársak az üldözés nehéz hónapjaiban és később is versdokumentumokban fogalmazták meg az emberi szenvedéseket, s vitték a reményt lélektől lélekig, hogy lesz feltámadás, lesz magyar szellemi újjászületés. Súlyos örökséggel, az extra pátriám, extra mundum görcsével kellett megküzdeniük azoknak, akik az indulás nehezét és felelősségét vállalták. Ezért is emlegethettük két évtizeddel ezelőtt egy irodalomtörténeti vázlatban Hölderlin szavait, hogy a költészet „az emberi nem anyanyelve”, s idézhettük Fábry Zoltán megállapítását arról, hogy a költészet „a magyarság legadekvátabb önkifejezése”. A vers, mint a magyar valóság megszólaltatója és az önkifejezés nélkülözhetetlen eszköze, a magyar irodalomban mindig is mérték és útmutató volt Nemcsak a Halász Gábor megfogalmazta igazságot erősítette, hogy: „A költő világnézete a jó vers”, hanem azt az esztétikai kategóriává avanzsált igazságot is, melyet Illyés Gyula fogalmazott meg, amikor azt mondta: „Kimondani az igazat — ez a kisebbik dolog:, megfogalmazni az igazat — ez az óriási”. Hadviselt huszadik századunk szinte korparancsként szabta a költőkre azt a kötelességet, hogy — Babits Mihály szavaival élve — „ezt a szellemet mértékké” avassák ,Mert minden más mértéket elvesztett.”1 így kezdődött a kisebbségi magyar költészet új korszaka. A szerepvállalást nehezítette nemcsak a művészi tapasztalatlanság, hanem az is, hogy az irodalomban kortünetként jelentkező sematizmus és hurráoptimizmus (mint a dogmatizmus megtestesítői) nem a művészet erejét éltették, hanem annak agitatív hasznát akarták a politika szolgálatába állítani. Ez a stílusirányzat művészeti/irodalmi nonszensz volt már megszületése pillanatában, a harmincas években, és kolonccá, elviselhetetlen nyűggé vált a magyar irodalom egésze számára is az ötvenes évek elején. Tehertétel volt mindaddig, míg a politikai és cselekvési kényszerek után a szabadabb gondolkodás lehetősége az ötvenes évek közepén utat nem nyitott a hagyomány és modernség lehetséges Fonod Zoltán
