Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - Tóth Krisztina: Kormorán (vers)
Tóth Krisztina Kormorán / Nem a hőség, a macskák hangja vert föl, ahogy sikoltva párzottak a járdán, vagy az álmodban nyáladhoz kevert föld szivárgása az árnyékszínű párnán, visszerek görcse, az ágyékhajlat felől a térdbe kúszó fájdalom, nem ez ébresztett: másképp kaptad a plédet hirtelen össze válladon, mi az isten, verte a torkod egyre, mi az isten, hogy nem hallani semmit, kibámultál az éjszakai kertre és kinyitottad az ablakot, hogy enyhít valamit majd a levegő a nem várt, szívtáji szerelmetes szorításon: öregszel, Chevalier de Seingalt, hív a legvégső ölelés, barátom. II Eszedbe jutott a tengerparti deszka, az őrületben elkapott tekintet, hogyan kúszott és engedett a test a pallón, amikor felgyűrted az inget, és meglepődtél, hogy szőke volt a szőre, a csiklója pici, alig találtad, vajon mért gondolsz most erre a nőre, mikor összesen háromszor, ha láttad...? Vagy a spanyol lány, aki rád se nézett, riszált hanyatt a csipkéből kibontva, ujjadon körben lüktetett a végzet, nagy és fekete volt a mellbimbója, ahogy sejtetted is: vagy az a kis pisze magyar cseléd, mellén a kék erek... „Uram, ha holnap indul, majd elvisz-e?
