Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - Duba Gyula: Szerelmes földrajzom (1.), (A tájról, hazáról, nemzetről)
Duba Gyula szinte látjuk beletaposott nyomainkat, az lehet egészen a miénk: otthonunk, szülőföldünk, talán a hazánk! A Lomnici-csúcs magassága akkor lesz ígaz számunkra, amikor a széles kőmezőn állva áttekintjük a nagy szürke völgyet, mely a hegy lábáig ér, s felnézünk a magasba, ahol a roppant méretű szürke rög a kék égbe fúródik. S a többi csúcsok, hegyhátak, nyergek és hágók mozdulatlanul, monumentális nyugalommal, méltóságos egykedvűségükben terpeszkedve körülveszik, tűrve büszke kimagasodását, megérint a gondolat: ez az igaz hatalmasság pompája! A tengert hamarább láthattam meg, mint a Balatont! A Hét szerkesztősége „tanulmányútra” küldött, turistaként világot látni. Szocsinál, majd Jaltánál találkoztam a tengerrel, később Ogyessza felé utazva, egynapos hajóúton. Kissé hűvös szeptemberben fürödtem vizében. Mennyi olvasmányélmény bennem! Mayne Read Vilmos, a hajósinas című könyve és Melvilié Fehér bálnája, a Titanic története. Tengeri viharok pokla, kalózok vadsága és az Armada pusztulása, bálnák, cápák, óriáspolipok és tengeri szörnyek képei, az Otrantói ütközet és Cook kapitány kalandos útja, a Golf-áramlat és a Bermuda- háromszög. De a tengerrel való érzéki találkozás más: érintkezés a végtelennel. A zöldesszürke víz tömege a láthatárba vész. Csipkésen fordos sík, izgő-mozgó nyugtalanság, mozgáskényszere monumentális, mint a hegyek nyugalma! Kozmikus méreteket sugall, a mindenség sejtelmét kínálja. Vize valóban sós! Közhelyes csoda. Nem az emberek kötik le figyelmemet. Mintha az ember mindenütt egyforma lenne. Hanem a viharos tenger, mennydörgő zenebonával és bősz haraggal a sétány hullámtörőit ostromolja. Fehéren habzó, magas sugárban sivító szökőkutakat lövell a borús égbe. Jaltánál a mediterrán táj, de méginkább a nevezetes kastély kapujában a két kőoroszlán, Churchill meg akarta venni az egyiket, de nem adták, megegyeztek viszont, hogy rendszeresen küldenek repülőgépen Londonba egy-egy láda grúz konyakot. Majd a nagy tanácsterem, nem is a pompája, hanem történelmi mítosza, tanú volta, a „három nagy” itt szabta meg a korszak emberi méreteit s a háború sorsát, Európa s a világ békéjének létfeltételeit. A Balaton, bévül esik a Kárpátok karéján, tehát máris közelibb, szinte kézzel érinthető. S ha nem kézzel, emlékezéssel! A pompás nyáridőben „kis magyar végtelennek” érzem. A gyors talán húsz percig fut mellette, míg Siófokra ér, aztán még jócskán rohanhat tovább Keszthelyig. Első találkozásunk, bár talán így is gyermetegnek tűnhet fel a bámuló megilletődés. Nem az, nagy esemény. Harmincéves múltam s először látom a Balatont. Simább a tükre, mint a tengeré, látni túlsó partját, ám így is roppant tömegű víz. Kamaszkori olvasmányom jut eszembe, Eötvös Károly írta az elbeszélést. A rianás leszakít a Balaton jegéből egy nagy jégtáblát, ekkor jegyzem meg életre szólóan a rianás fogalmát, s az úszó jégtáblán reked tucatnyi halász. Hozzátartozóik szívszakadva nézik a partról, ahogy a szél a szürke ködben a part felé sodorja a jégtáblát, a remény hideg hajója lassan közeledik, szívszakasztó a várakozás csendje. Aztán váratlanul megváltozik a szélfúvás, a természeti erők kegyetlenül kiszámíthatatlanok, s a jégmező, amelyen már-már kivehetőnek látták a halászok arcát, ismét távolodni kezd és nemsokára borzongatóan fagyos ködökbe vész, homályba tűnik immár visszahozhatatlanul. Először ekkor,
