Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - Duba Gyula: Szerelmes földrajzom (1.), (A tájról, hazáról, nemzetről)
Szerelmes földrajzom (1.) megpillantva lett enyém a Balaton, s később még inkább, amikor megéreztem, hogy lágy vize selymesebb és tisztább, mint falumban a Lackó pataké. Amikor a tájélmények, vizek hasonlósága és erdők színének rőtsége azonosul bennünk, valamiféle egyidejűség történik meg, korok összefolyása és helyrajzok egymásba mosódása valósul meg bennünk. Hogy mire gondolok? Két éve, az elmondottaktól négy évtizeddel később Kanadában, a Nagy Tavak vidékén jártam. Úgy láttam, hogy a lányomék háza mögött a Grand River folyó a mi Garamunkhoz hasonlít. Grand, tehát „nagy”, mégsem nagyobb a Garamnál, ám mintha lustább lenne s mindenképp elhanyagoltabb, part menti óriásfái őserdőszerűen kuszáltak és viharvertek. A medre is sekélynek tűnik, gondozás nyomait nem mutatja. Bár félszáz méterre tőle modern házsor húzódik, mégis olyan benyomást kelt, mintha istentől elhagyatott, vad vidéken folyna. Estefelé a túlsó partról, valami olajfinomító viliózó fényeitől néha coyotok rekedt üvöltése, tutuló ugatása hallik. A leszálló éjben a balkonon ülünk, s felettünk a magasban, puhán s szinte hangtalanul lusta óriásgépek kereszt alakú fényei köröznek, néha tucatnyi egymás után, leszállási engedélyre várva a torontói repülőtéren. Szokatlan környezet, ősvadon és magas fokú civilizáció együttélése, ám a Grand River akár a mi Garamunk! Otthoni énünket idegenbe is magunkkal visszük. Szülőföldünk értékrendje mindenhová elkísér. Önmagunkkal vetjük össze a világ jelenségeit és a tájat az otthonival, a szülőföld képével. Amikor Petőfi a Kárpátokkal szemben az Alföldi rónát választja, nem úgy van igaza, mintha a zordon hegycsúcsok nem hatnának rá, hanem mert programszerűen és tudatosan szerelmese szülőföldjének, önmaga bensőjét feltárva annak szépségét magasztalja. Arról is hitelesen szól Szabó Zoltán, mint avatja „a magyar valóság lényegévé” az Alföldet a költő, erő sugárzik a vele való azonosulásából, az esztétikai érték mellett a létfilozófiai igazság. Szülőföldünkhöz való ragaszkodásunk elemi természetű, ősi minőség és anyagiasuk szellemi erő. Mintha atavisztikus érzés lenne. Nem csak öntudatra ébredésünkre és első eszmélésünkre utal, hanem talán még mélyebbre is, a tudatalatti rejtelmeire és végül még talán az anyaöl meleg biztonságára és otthonosságára is. így gondoljunk háború utáni irodalmunk kezdeteire! Lelkes jelszavak és ösztönzött eszmék sugallta hazakeresés múltával a kisebbségi költő szülőföldje felé fordul, a nemzet megérzése híján ösztönös patrióta érzésekhez ragaszkodva, szívós szeretettel és lírai szenvedéllyel kutatva önmagában, hogy tájból és faluvilágból, meghitt mesékből és feneketlen tavakból, gyerekkori emlékekből teremtsen magának hazát. Érezve, hogy hazaeszménye marakodó jelszavak és sémák hínárjába merül, történelmi sorsából fonja a nehéz emlékezés koszorúját. A magyar haza fogalma és súlya veszélyhelyzetekben vagy elnyomásban merül fel legerősebben. Korunk helyt ad olyan feltevésnek, azon hitünknek, hogy a fizikai haza földje változhat, határokkal parcellázódhat és zsugorodhat, ám a szellemi haza állhatatosabb és biztonságosabb, tartósabbnak tűnik fel, maradandóbbnak! (Befejezés a következő számban)
