Irodalmi Szemle, 2003

2003/6 - Duba Gyula: Szerelmes földrajzom (1.), (A tájról, hazáról, nemzetről)

Szerelmes földrajzom (1.)

mindkét hátsó kerekét, hogy sikongva csússzanak alá a lejtőn. Ha a megrakott szekér meglódulna, a lovak a rúddal és tartólánccal nem bírják megtartani, elnyomja őket, és a gazda a rakománnyal együtt valahol a pokol tornácán áll meg. Nincs nagyobb veszedelem, mintha ilyen parton „feldől” a szénásszekér!

Szabó Zoltán méltán állítja, hogy a táj arca az emberre vetül, meghatározza lakói jellemét. Milyen embert formálhat olyan táj, mint a miénk is ott az alsó Garam mentén, ahol a síkság dombokba megy át és mindkét tájelem megköveteli a hozzáértést? Alföldi jellegű is, másrészt az északi előhegységek déli nyúlványai is meghatározzák. Összetett szaktudást és gazdag tapasztalatokat követel a paraszttól, laposokhoz és dombokhoz egyaránt értenie kell. Sokoldalúságra és találékonyságra, rögtönzőkészségre okít. Állatszeretetre, földismeretre, fákhoz-kövekhez való jó viszonyra kényszerít.

2. A HAZA TEHÁT?

„Azért mind az, mert a Kárpátközi-táj a hazát mondja, a többi meg csak a világot?... az átlag magyarok azt tudják, amit a földrajzban megtanultak az országról, megyéről. De alig-alig tudják, amit át kellett volna élniök a hazáról, s a szűkebb hazáról, a tájból. Az állam polgárai ők s alig a haza fiai.” (Táj és magyarság, 1939.) A táj meghatározó voltáról töprengve mondja Szabó Zoltán, a haza eszménye felé tágítva a szülőföld élményét. Szerelmes földrajzában a táj, haza és magyarság szoros összefüggésben és nemes egységükben szerepelnek. Úgy utazgat — fizikai és szellemi mivoltában — a Kárpátokon belül, mintha mindenütt otthon lenne, a hazában mozogna. Külföldi utazásai során is vissza-visszatér összevetéseihez alapokért, érzéki példákért, alapozó gondolatokért. Olyan érzéseket és sorskérdéseket fogalmaz meg, az életjelentéseket feltárva és magyarázva, amelyek kezdetei óta foglalkoztatták, állandóan ihlették a magyar irodalmat, időnként kínozták, máskor felszabadították, nemes értelemben magyarrá tették. Határokat alig ismerő utazási kedve nem példa nélküli előttem. A háború idején a Magyar Királyi Állami Gimnáziumban a Kárpát-medencét magam is egységében, hazaként tanultam. Ám azt is a saját tapasztalataimból tudom, hogy később, kisebbségiek számára már nem adatott meg ez a lehetőség. Már apáink idejében is érvényét veszítette.

Az új helyzetet érintően, egyéb lehetőségek felkutatása érdekében nézzük, hogy a második világháború után újraszülető hazai magyar költészet, amikor alig három évtizednyi létének romjai alól ismét kidughatta éretlen és gyermeteg csíráit, milyen hangot talál! Milyen formában leljük meg benne a fenti fogalmakat? Ma már nem beszélünk róla, annyira közhely, hogy ezek a lírai zsengék az emberré válhatás örömének hálájából és megemésztetlen politikai eszmék tűzijátékából táplálkoztak. Váratlanul hazára lelt a szlovákiai magyar verselő. Ismét bízhat önmagában, és közös kérdéseikről sorstársaival anyanyelvén beszélhet. Öntudattal szólhat, nem feledve, hálája mindezért kit illet! Amikor a gyermek gőgicsélni kezd, nem érthető, teljes értékű beszéd az, de már emberi hang! Ezzel indokolhatom, hogy néha bizony klapanciákkal kell foglalkoznom, költészetről szólva is! Első verseskönyvünkben (Dénes György: Magra vár a föld. Magyar Könyvtár Könyvkiadó, Pozsony, 1952 szeptemberé