Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - Duba Gyula: Szerelmes földrajzom (1.), (A tájról, hazáról, nemzetről)
Duba Gyula A táj tehát a drámai élmények által hat a gyerekre. Néha szinte rákényszeríti a borzongást. Az erdő sem csak látvány, derék fák tömege, zöld lombrengeteg! Hanem ugyanakkor sejtelmes csend, váratlan roppanás és halk zörej, nyugtalanító homály, szorongató titokzatosság. Kamaszkoromban a Búrosba indultam a sasok után! Gyakran magányosan kalandoztam, néha féltem is, de lebírtam a szorongást. Tudtam, hogy egyetlen fenyvesünkben, borókák és lucfenyők erdejében sasok fészkelnek. Parlagi sasok lehettek! Kezdetben, a Cser estón és a Kalmáré-erdőben tölgyek, bükkök és kőrisfák alatt jártam, komoran neszező lomberdőben, surrogó avaron, meg-megroppantak az ágak, mozdulatlan bokrok, nagy élő csend vett körül. Az erdő a gyanútlan kóborlónak kihaltnak tűnik fel, ritkán pillant meg vadat az avatatlan. Elillannak, meglépnek, mielőtt még észrevenné őket. Sokára értem a Búrosba, ott még jobban leigázott a látvány, megszeppentett a csend. Deréknyi szálfák tetején, irdatlan magasban mélyzöld lombozat ül. A lombozat összefüggő, mintha sötétzöld égbolt lenne. A „természet templomának” élménye akkor születhetett bennem. A mély csend és nagy nyugalom pátosza, a mindenség korai megsejtése. Szellő sem rebben, a fák mozdulatlanok, végtelen — szinte baljós — nyugalom. Benne jómagam, az emberparány! Sasokat nem láttam, néhány éles — fenyegető — rikoltás jelezte, hogy valahol ott lehetnek. Ma is visszatér bennem a sikolyszerű hang, amikor az emlékre gondolok, a Búros erdőre, s a sas kiáltására, amelybe akkor is beleborzongtam. Ahogy a Mélyvíz látványába is! Csendes patak a Lackó, medre sekély, ám a Betonon túl majd százméteres átmérőjű öböllé tágul, amelyben örvénylő víztömeg kavarog, alámosva partjait. Nyugtalan tó, tengerszem lehetne, a szelíd Lackóhoz képest óriás. Nincs alja! — mondják. Mint néhány faluval délebbre, Nemesorosziban, ahogy Ozsvald Árpád írja A feneketlen tó című versében: „...melyről legenda szól: — Nincsen alja.” Igen, mint a tengerszemek, nagy hegyek között vannak valahol, a roppant mélység metaforái, a végtelenbe merülés szimbóluma. De maga a Beton is félelmet kelt s vonz is egyben, rémség és pusztulás lehetősége. Vízáteresztő építmény, amely a Perec vizét átviszi a Lackó medre alatt. Északi oldalán a felhúzott „suber” előtt a Perec vize örvénylik, lázadozva eltűnik a szürke betontorokban, hogy a másik oldalán elégedetlenkedve felbuzogjon, felszínre törjön. Mondják, egykor borjú esett a torokba s a mélység elnyelte, mire a déli oldalon ismét felbukkant, élettelen volt! Ahol a víz ereje kérlelhetetlenül mutatja magát, az emberfia beleborzong! Mint a Malom keskeny hídján is a zúgok felett! Borzongva hallgatom a vasrácsok mögött a Francis-turbina őrlő morajlását, s amikor a híd „pallóiról” lelestem a mélybe, ahol a fehér sugarakban bömböl a zúgó erős vízsugara, mindig féltem, hogy a vízbe esem s a zúgok vize elragad. A természeti erők megfogják a gyerek képzeletét s nyargalni késztetik! A „partokat” is meg kell említenem. A part szó a falum szóhasználatában nemcsak vízpartot, a meder szélét jelenti, hanem még inkább dombra vivő utakat és kapaszkodókat, meredélyeket és veszélyes lejtőket, kiszámíthatatlan emelkedőket. A Lapos például! De hát miért Lapos, amikor majd negyvenöt fokos emelkedő?! Üres szekérrel is megizzasztja a lovakat. Lefelé még veszélyesebb, fékezni kell a szekeret, megkötni lánccal legalább egyik vagy
