Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - Cselényi László: Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában (2) (napló)
Cselényi László S ha ez történik (történhet) a nemzeti értékekkel, mi történhet a kevésbé értékes épületekkel, lakóházakkal? El lehet gondolni, aligha kell hozzá költői fantázia. Jóleső kivétel a Jolán néniék volt emeletes háza, melyben egy ideig mi is laktunk. Ezt bizony, úgy tűnik, privatizálta valaki, mert valóban üdítő kivételnek tűnik a környékbeli, leginkább patkányfészkeknek tetsző szomszédvárak között. Amelyek nagyrészét továbbra is, kell-e mondani, cigányok birtokolják, s ahhoz sem kell különösebben élénk fantázia, hogy elképzeljük, mi lett belőlük. Hagyjuk hát a siránkozást, ezen én már úgy sem segítek semmit, s különben is, a város másik végén, a volt kaszárnyák helyén, ahol az én időmben még nem volt semmi, egy egész új városrész épült. Ronda ugyan ez is, amilyenek ezek az új városrészek, de legalább még ép, ahogy ép. Nem is merészkedem tovább, az időmből csak a régi Jolsvára futja, csak a szélén néztem körül az új városnak, ahol a volt iskolám nyomait kerestem. S bizony ott is több volt a roma, mint a nem roma, s noha az új házakat még nem sikerült úgy tönkretenniök, mint a régi várost, nem sok reményt látok arra, hogy tíz év múlva, nem úgy néz majd ki az új Jolsva is, mint a régi. Ehhez elég csak az említett hajdani iskolánk épületét megnézni. Ez is emeletes, tekintélyes épület (volt), s most bizony kivert ablakokkal árválkodik szegény, s el nem tudom képzelni, miért kellett ezt pusztulni hagyni inkább, minthogy rendbe szedték volna egy kissé, s szolgálta volna tovább a közjót, akár iskolaként, akár másként. De hát úgy tűnik, én és az én „átkosban” fölcseperedett nemzedékem soha meg nem értjük már ezt az új „bársonyos” világot, s bele kell törődnünk, hogy mi vagyunk az idejét múltak, az ósdi gondolkodásúak, akiket félre kell söpörni az útból, mint ezt a hajdani iskolaépületet is, s mint ezt az egész történelmi nevezetességű várost, Jolsvát, hogy jöjjön helyünkre a... Micsoda? De hát nem is ezért jöttem én most ide, nekem nem a mai és a holnapi Jolsva az érdekes, hanem a tegnapi. Elmondtam már néhányszor, miért és hogyan kerültünk ide Gömörpanyitról ezerkilencszáznegyvenhétben, s hogy kerültünk vissza ötvenkettőben. De arról még nem szóltam, hogy az a néhány esztendő, a tíz és tizennégy év közötti kamaszkor évei, ha valamiért emlékezetesek a számomra ma, ötven év után is, az nem a száműzetés, nem a megalázottság, kisemmizettség, hanem igenis az első szerelmek korszaka is volt elsősorban. A Bimbózó lányok árnyékában eltelt pár esztendő, hogy megint Az eltűnt idő nyomában íróját plagizáljam, s méginkább annak egy magyar paralelljét, Krúdyt, ahogy már megpendítettem. Mert valóban az a helyzet, hogy mi, irodalmárok, olyannyira megfertőzöttek vagyunk, hogy mindent csak a klasszikusok szemüvegén át látunk, s ez különösen érvényes Krúdyra (és Proustra), nemcsak azért, mert elsősorban ő (ők) véste (vésték) ezt a hangulatot sziklába véshetően-véglegesen mindannyiunk tudatába, hanem a helyszín, Észak-Magyarország okán is. Szindbád ugyanis, meg a többi Krúdy-alterego bárhol bolyongjon is a világban, mindig egy hely jut az eszébe, mint Mórickának, ama bizonyos dolog — Podolin. Az első szerelmek, az első benyomások. Ha jól meggondolom, Krúdy kb. ugyanolyan korban, tizennégy- tizenöt évesen téblábolhatott Podolinban, mint én Jolsván. S bármerre fordulok, magam is állandóan azt az Eltűnt időt — eltűnt világot keresem, melyet Nagy Marcell is kutatott parafa dugós szobája sötétjében, és persze
