Irodalmi Szemle, 2003

2003/1 - Cselényi László: Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában (2) (napló)

Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában (2)

Krúdy-Szindbád is az óbudai isten tudja milyen kiskocsmák sűrűjében. S amíg a poros, magzenitszennyes jolsvai házak utcáit rovom, Szindbád csodálatos utazásai járnak a fejemben, s magam is lépten-nyomon csak azt várom, mikor bukkan elibém valamelyik „első szerelmem”, különösen az az „egyetlen”, akit heteken-hónapokon át lestem, mikor bukkan ki a templom mögül, mintha bizony még most, ötven esztendő múltán is ott lakna a templom mögött, onnan indulna zongoraórára vagy a piacra bevásárolni, s mintha azóta is csak arra várna ő is, hogy épp velem találkozhasson. S bizony nem a mostani, ötven év utáni ideálra várok természetesen, hanem az akkori, tizenhárom éves, pöttyös arcú. copfos csodára. Mert úgy van bizony az első szerelemmel is (hányszor elmagyaráztam író-olvasó találkozókon, tizennégy-tizenöt esztendős kamaszoknak, mennyire sajnálom azokat, akik nem olvasnak ilyen korban), soha vissza nem térő élménytől fosztják meg magukat. Mert úgy van az, szoktam mondani, az első nagy olvasmányélménnyel, mint az első szerelemmel. Olvas az ember azután is, ahogy szerelmes is lesz sokszor még, de azt az első olvasmányélményt ugyanúgy nem lehet semmivel pótolni, mint az első szerelmet. Magam a Kárpáthy Zoltánnal s a Huckleberry Finn kalandjaival voltam így. Tehát így van ez az első szerelemmel, de bizony a hasonlat mindig csak a könyvek okán jutott az eszembe, soha nem fordítva. És most íme, itt van, itt az alkalom, hogy az ellenpéldát is megtapasztaljam az ódon jolsvai utcákat róva, Szindbádra, Krúdyra, Podolinra s a Bimbózó lányokra gondolva, szüntelenül az a bizonyos első élmény fúrja az agyamat. Meg az is, megint csak a híres podolini tánciskolára gondolva, hogy ha az a bizonyos tizennégy éves copfos nem is, de talán a hasonlóan copfos, ugyanegy vályúból való lánya, vagy inkább a mi korunkban már, az unokája, és persze az, hogy mit is mondanék neki, hogyan is viselkednék váratlanul. S arra persze dehogy is gondolok, hogy mi történne akkor, ha hirtelen csak a tizennégy éves Pillangó helyett elém bukkanna a hatvannégy éves s ne adj’ isten, százkilós „madonna”, s hogy ő is mit szólna vajon, ha rám ismerne egyáltalán ötven év után és ötven kilóval súlyosabban. Igaz, megírtam nyolcvannyolcas jolsvai látogatásom élményét, hogyan bukkantam rá egy másik osztálytársnőnkre, s hogyan ismert fel ő másodpercek alatt ennyi év után és ennyi súlyfölösleggel, noha számára az égből pottyantam egyenesen, hogyan ismerhette hát föl bennem a tizennégy éves kamaszt? Hát ilyen hangulatban „bolyongok a város peremén”, járom a szép, szokatlanul napsütéses vénasszonyok nyara (lám-lám!) jolsvai utcákat, s bizony, bizony mondom, ha nem lennék rá magam a tanú, hogy egy kortyot sem ittam, nem tudnám, mitől vagyok ilyen alkoholos vagy még inkább drogos állapotban, ha egyáltalán tudnám, hogy milyen az a drogos állapot. Ez a hangulat persze másutt is utoléri az embert, az eltűnt idő nyomában kutatva. Tornaiján például, hisz a későbbi, gimnazistaéveket ott töltöttem, de mégsem ugyanaz, amit ott érzek. Egyrészt azért nem, mert az ott már valóban nem az első szerelem időszaka volt, noha bizonyos mértékben ez így sem igaz, másrészt Tornaiján én az utóbbi években is gyakrabban megfordultam, ellentétben Jolsvával, ahol, mint már említettem, az utóbbi fél évszázadban jó, ha ötször-hatszor megfordultam. S egyáltalán: tulajdonképpen miről is beszélek? Hiszen hát ugyan mi is volt az az első szerelem? Tudott róla