Irodalmi Szemle, 2003

2003/5 - MARGÓ - Szabóne Jozefik Edit: Úgy lesz, ahogy kéred (életkép)

MARGÓ

— Jaj, kisfiam, az alighanem egy folyó, ami kanyarodik. Hát odáig kellett a katonáknak elmenni a háborúba.

— És minek?

— Hát harcolni, fiam?

— És kivel harcolni?

— Az oroszokkal.

— És kik azok az oroszok?

— Népek, fiam. Olyanok, mint mi.

— Ha olyanok, akkor minek harcoltunk velük?

— Kapálj, fiam. Ne kérdezz annyit.

A kisfiú elhallgatott, s fejecskéjében ezernyi kérdés fogalmazódott meg és keveredett fel nem fogható válaszokkal.

— Szomjas vagyok.

— Szaladj, igyál, ott az üveg.

Kisfiú szájára tapasztja az üveget, s a langyos vizet olyan jóízűen, mohón issza, mintha az élete függne minden cseppjétől.

— Öregmama, most már tudom, hogy mikor Apám a Donnál volt és a bőrzsákban voltam., és melyik bőrzsákban, ugye ha hazamegyünk, megmutatja!

Erre még öregszüle is elneveti magát. Száraz, sovány arcán szinte csikorog a nevetés.

— Meg én, fiam, de hát nélkülem is látod mindennap.

— Biztosan, szülém, de azért én mégsem láttam még azt a bőrzsákot.

— Majd idővel, kisfiam, ezt is megtudod.

— Mikor lesz az az idő, mert mindenki csak azt mondja, majd megérted... majd megtudod... mikor növök már meg?

— Hamarabb megnősz, fiam, mint szeretnéd. Úgy elszáll ez a pár év, csak Anyátoknak lenne már jobb, segítenétek neki. Én sem bírok már, nap mint nap gyengébb vagyok, nem mutatom, de érzem, hogy lassan elfogyok...

— Majd, ha megnövök, nem fog, szülém, elfogyni, mert én sokat fogok dolgozni, s akkor malacunk is lesz, és megígérem, sohasem megyek a Don-kanyarba csak azért, hogy ne legyek és csak sóhajtozzanak utánam is, hogy bár csak megjönne, bár csak itt lenne, hogyha Apátok itt lenne, biztosan másképp lenne...

— Nagyon okos vagy, kisfiam. Ne is menj te háborúba soha, mert még ha megmaradsz is és nem lőnek agyon, a végén fogságba kerülhetsz, és csak a Jóisten a megmondhatója, onnan mikor szabadulsz.

— Én azt sem tudom, milyen is az a fogság, de oda se megyek!

— Apád se szívesen ment, hanem vitték.

így csendesen beszélgetve, a kisfiú ezernyi kérdésére felelgetve nem is érezte, mennyire fáj a dereka, remegnek öreg lábai. A kimerültségtől s a koplalástól enyhe hányingere van. Ám ha erre az ártatlan, értelmes, véréből fakadt kisgyerekre néz, ki minden kérdésénél olyan kíváncsisággal mereszti rá nagy kék szemét, mintha ő lenne minden tudások kútforrása s tőle várja a fejében gomolygó kérdéseinek megválaszolását, hát összegyűjti maradék erejét, hisz menye a harmadik kisfiúval fekszik gyerekágyat. Ő az általános mozgósítás utolsó, fájdalmas ölelésének gyümölcse.