Irodalmi Szemle, 2003

2003/5 - MARGÓ - Szabóne Jozefik Edit: Úgy lesz, ahogy kéred (életkép)

MARGÓ

— No, szedd össze magad, kisfiam, elindulunk. Anyádat sem hagyhatjuk azzal az apró kis poronttyal ennyi ideig egyedül. Míg hazaérünk, éppen este lesz.

— Merre megyünk... a nagykereszt felé?

— Arra, kisfiam. Egy kicsit kerülő, de útba ejtjük. Ugye, szeretnéd?

A kapa ismét felkerül a szüle vállára. Most a kisfiú a libasor eleje. Gyorsan szedi apró lábait, különleges belső fény vezérli.

— Lassabban, fiam, öreg vagyok én már az ilyen trappoláshoz — korholja zsörtölődve, ám lelke mélyén tudja, hova iparkodik...

Enyhe szél támadt, s a szélben halk sóhajok. A nincstelenség, a jogtalanság, a félelem sóhajai. A szörnyű háború túlélőinek reményt vesztett óhajai. A kislegény mindezt még nem tudja. Tudata most ébredezik. A felnőttek elejtett beszélgetéseiből inkább csak sejt valamit a világról. Nyiladozó értelme egész igyekezetével szeretné felfogni azt, amit lát és hall.

Öregszüle már nagyon lemaradt. Őrző szemekkel, csendes belenyugvással figyelte a szerető igyekezetté vált kisfiút. Ki nem törődve a nyári porral, a Nap hevével, pár méterre a kereszttől futni kezdett, majd hirtelen megtorpant, s az út szélén nyíló tarkabarka mezei virágból összeszed egy csokorravalót s fejét magasra emelve, tekintetét a kereszten függő Krisztusra szegezve lassan, méltóságteljesen közeledett a kereszthez. Ahogy egyre közelebb ért, annál lassabban lépkedett előre, majd félénken megmozdította csokrot szorító kis kezét, és a kereszten függő Jézus felé nyújtotta:

— Tessék, vedd el.

— Add ide, kisfiam — suttogja a szüle, krákogós hangon, s végtelen gyöngédséggel simogatja meg a kisfiú szőke fürtös fejét.

— Öregmama, megpihenünk egy kicsit most is a kereszt alatt?

— Megpihenünk, fiam.

Elhelyezik a virágokat, letérdelnek, s a kisfiú lesi szüle minden mozdulatát. Utánozza a keresztvetést, s tekintete szinte megmerevedve csüng szüle ajkán, hogy egy szót, egy sóhajt el ne szalasszon, mit szüle rögtönzött saját szerzeményű imáiban összeszed.

— Uram Jézus, tekints reánk szegény...

A kisfiú szíve minden szeretetével, csekélyke értelmével igyekszik felfogni nagyanyja panaszáradatát, mit szemrehányásként felró Istennek, elsorolván a nyomort, a kétségbeesést, az árvaságot, figyelmeztetvén Istent, hogyha netalántán elfeledkezett volna erről a nyomorult világról, jusson eszébe ígérete: „Zörgessetek és megnyittatik nektek!" — Hát most a szüle alaposan bezörgetett.

A kisfiú már régen nem tudta ismételni a szaggatott, sírással küszködő, sokszor ismeretlen szavakat, s csak ajkait némán mozgatva kerekre tárta ragyogó, tiszta kék szemét, s átszellemült arccal bámulta a fájdalom kiváltotta heves felindulástól kipirult szüle sovány arcát. S mikor végre elhallgatott, tenyerébe temetve arcát még percekig pihegett, míg megnyugodott sokat megélt öreg szíve.

A kisfiú kicsit mindig közelebb húzódva lágyan hozzábújt, szorosan átölelte, s kérőn, könyörgőn ismételgette.

— Öregszülém, mondjuk el még egyszer onnan, hogy vezéreld haza