Irodalmi Szemle, 2003
2003/5 - MARGÓ - Szabóne Jozefik Edit: Úgy lesz, ahogy kéred (életkép)
MARGÓ — Azt én tudom, öregszülém, hogy a katona, az katona, de mi volt tovább? — Volt egy kis disznónk, takargattuk Anyáddal, hogy karácsonyra leöljük, legyen egy kis ennivaló, de hát jöttek a katonák, aztán minden „davaj, davaj” volt. Mindig csak azt hajtogatták „kusáj, davaj kusáty”. Hát mit tehettünk, odaadtuk, ami volt. — Hát aztán mi mit ettünk?! — Ami maradt, fiam. — Édesapám akkor is a Don-kanyarban volt? — Akkor már nem, fiam. — És mikor volt a Don-kanyarban? — Előtte! — Mi előtt? — Hát a front előtt. — És máskor nem volt front? — Jaj, fiam, mondom, hogy még kicsi vagy! Én se nagyon értem, hát még neked hogyan mondjam el? — De én akarom tudni, hogy minek ment édesapám a Don-kanyarba, ha nem akart és ott rossz volt neki! — Mert muszáj volt, fiam. — És akkor én hol voltam, hogy nem tudom mikor elment? — Hol voltál, hol voltál, hát a bőrzsákban. — Ja. — No itt vagyunk, fiam. Most majd meglátom, milyen ügyes vagy! Van-e akkora erőd, mint amekkora nagy a szád, hogy be nem áll sosem. Kínozod szegény öreganyád, mindig kitalálsz valamit... Sokráncú, fekete szoknyáját elöl felhajtva mélyen meghajol az öregasszony, s úgy szorítja vékonyka, száraz kezébe a kapát, és kitartó, szinte centiméterre kimért ritmusban minden felesleges mozdulat nélkül vágja a kiszikkadt földet, kerülgetve a soványka, ritka, kézzel elszórt kukoricát. Kímélve minden szálat, nehogy kivágja, s azzal is kevesebb legyen. Hisz alig van valami betévő falat, amit az éhes kis unokák szájába elő kell teremteni. Bár csak teremne valami ezen a rosszul szántott, trágya nélküli soványka földön. Nemsoká lehet kukoricát főzni, már finom zsenge, ha meg beérik, lesz kukoricakása! Majd csak átvészelik valahogy a telet. Gondolataiba merülve el is feledkezik a pár pillanatra elnémult fiúcskáról. Hátranéz, kicsit megropogtatja öreg derekát és megelégedetten nyugtázza: — Ember leszel, fiam. Jól fogod a kapát. Mire Apád megjön, rád sem ismer, olyan erős leszel! A kisfiú boldogan elmosolyodik a dicséretre, és minden ügyességét összeszedve kapirgál öregmama sorában, hogy még szebb legyen. — Öregmama, most jó vagyok, meséljen még a Don-kanyarról! — Jól van no, úgy sem szabadulok tőled. De ne gondold, hogy én mindent tudok, mert én sem jártam ott. Csak mikor Apád hazajött, akkor mesélt ezt-azt, hát csak én is így tudom. — Nem baj. Mert én azt sem tudom, mi az, hogy Don-kanyar.
