Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - Cselényi László: Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában (2) (napló)
Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában (2) JOLSVA Másnap vagy harmadnap persze, hisz vasárnap még ugyancsak másnaposak vagyunk a lakodalom után, tehát a másnap másnapján, hétfőn, Jolsva. Erre bizony nem számítottam, hogy a mostani időmből-lehetőségemből futja erre is. Ám az örömszülők a Magnezitben dolgoznak, s lakodalmas maradékot visznek a munkatársaknak a gyárba, így én is velük tartok, s amíg ők a gyárban időznek, én körülnézek a városban. Bizony, bizony, már megint jó pár esztendeje, pontosan tizennégy, hogy utoljára itt jártam. Akkor, 1988 tavaszán a Nő fotósával jártunk erre, A szülőföld kérdez című sorozatuk számára az én szülőföldélményemről akarták, hogy beszámoljak. Akkor meg is írtam a hasonló című beszámolómat, ezt a Kő-ország-kötet más helyén közlöm újra, s természetes, hogy amit abban, ott és akkor megírtam, azt nem ismétlem el újra, inkább olyasmikre térek ki, amikről még nem szóltam, s persze az azóta eltelt időszakról is megemlékezem. Akkor, tizennégy éve ugyanis a legnagyobb problémám Jolsván „a haldokló város” problémája volt. A manezitpor akkor gyakorlatilag ellepte az egész várost, a fák s általában minden zöld elpusztult, a lakosok menekültek, s a helyükre csőstül költöztek be a cigányok. Ez egy halott város, írtam volt akkor, s bizony nem adtam volna egy lyukas garast a jövőjéért. Ez, mondom, nyolcvannyolc kora tavaszán történt, másfél évvel a fordulat előtt. A bársonyos forradalom, úgy hallottam, bizonyos mértékben gátat vetett az egyetemes pusztulásnak. Innen is, onnan is csak eljutott a fülemig, hogy milyen biztonsági intézkedéseket foganatosított az új vezetőség, a „menedzsment” a pusztulás megakadályozására, vagy legalábbis a fékezésére. Ám az igazat megvallva, jómagam bizony nem nagyon hittem az egésznek a felét sem, s most, hogy itt vagyok végül, be kell ismernem, kételkedő énemnek volt igaza. Mert azt persze, két-három órányi séta nyomán aligha tudom megítélni, hogy valójában mi változott meg az elmúlt tizenkét esztendő alatt, de azt megkérdőjelezhetetlenül látom, hogy egy-két szabályt erősítő kivételtől eltekintve, a város központja továbbra is omlik-bomlik. Aminek is leglátványosabb szimbóluma maga a város kellős közepén éktelenkedő hatalmas Coburg-kastély, amelyet elkezdtek ugyan állítólag restaurálni, ám ahogy az lenni szokott, hamarosan elfogyott a pénz, így csak az alapok rendbe tevésére jutott valami, a tető beázik azóta is, s amit rendbe raktak, az is pusztul újra, még egy-két év, évtized, s összeomlik az egész. Cselényi László
