Irodalmi Szemle, 2003
2003/5 - TALLÓZÓ - Csernusné Ortutay Katalin: Nyelvtörvények, elnemzetlenítés (esszé)
TALLÓZÓ van szükség, amelyet mindenki ért és beszél, amelyet érdemes megtanulni, mert a társadalmi felemelkedés záloga. Erre a legalkalmasabb a király nyelve, a francia lehet. A latin komoly ellenfélnek bizonyult, de a humanizmus eszmeisége, a nemzeti nyelvek szerepének növekedése a köznapi életben támogatta nyelvpolitikai törekvéseiben a királyt. 1539 augusztusában Guillaume Poyet kancellár közreműködésével megszületett a 192 törvényeikből álló rendelet, amelynek célja az egyházi jog megreformálása volt. A rendelet 111, cikke előírta a francia nyelv kötelező használatát a jog, valamint a közigazgatás területén. „És mivel hasonló dolgok (félreértések) gyakran előfordultak a rendeletekben lévő latin szavak értelmezését illetően, azt akarjuk, hogy ezentúl minden, a legfelső vagy alsóbbrendű bíróságoktól származó rendelet vagy eljárás, legyen az jegyzék, vizsgálati irat, szerződés, megbízólevél, jogi ügylet és értesítés, vagy ami ezekkel összefügg, az érdekelt feleknek francia anyanyelven és ne másképpen hangozzék el, írassék le és szolgáltassák ki.” A királyi rendelet nemcsak a latin egyeduralmát akarta megszüntetni, hanem a regionális nyelvekét is, elsősorban a provanszi nyelvét, amely a francia legfőbb konkurensének számított. Ezzel elindult egy folyamat, amelynek eredményeként a francia felváltotta az egyéb regionális nyelveket. Előbb csak az elit, a nemesség, a kiválasztottak, majd fokozatosan mindenki nyelve lett, bár ez a folyamat sokkal tovább tartott, mint azt gondolták. A FRANCIA FORRADALOM NYELVPOLITIKÁJA A forradalom nyelvpolitikája három, komoly különbségekkel jellemezhető periódusra tagolható. Az 1789—92 közötti periódust még viszonylag toleráns, a kisebbségi nyelvhasználatot is elfogadó, eltűrő nyelvpolitika jellemzi. A második periódus, 1792—94 között, már a jakobinus diktatúra radikális, a francia nyelv kizárólagosságát célzó dekrétumairól vált híressé, míg az utolsó szakasz, 1795—1806 között, a jakobinusok bukása utáni korszak és Napóleon korának nyelvpolitikája. A forradalom kitörésekor a francia nyelvet még mindig csak minden tizedik polgár beszélte anyanyelvként, és még mindig nagy számban éltek az ország területén a nyelvet egyáltalán nem ismerő emberek. A forradalmi eszmék elterjesztésének eszköze először a regionális nyelvekre történő fordítás volt. Az első dekrétumok a regionális nyelvek bevonását tették lehetővé a politikai színtéren zajló eseményekbe. De már ebben az időszakban is akadtak komoly ellenfelei a „kisebbségi” nyelvek eltűrésének, mint például Talleyrand, aki szerette volna száműzni e nyelveket az iskolákból. A jakobinus diktatúra a nyelvi kérdést egyszer s mindenkorra meg akarta „oldani”, és ehhez az iskolán keresztül vezetett a legegyenesebb út. 1792-ben még taníthattak kisebbségi nyelveken a köztársaság elemi iskoláiban, ám a következő évben a Vendémiaire-törvény a francia nyelv kizárólagos tanítási nyelvként történő használatát írja elő az egész országban. 1794-ben ismertette a Konventben Grégoire abbé a nyelvekre vonatkozó országos felmérését, amely megdöbbentő adatokat tárt a törvényhozók elé: mintegy
