Irodalmi Szemle, 2003
2003/5 - VENDÉGKRITIKA - Görömbei András: Hollóidő
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Megismerik azt a világot, amelyikben még az egymást segítő csapatok sem bízhatnak egymásban. Majd a nagy ütközet után egy levélből tudják meg, hogy a harcban Fortuna Illés is meghalt, fejét vették a törökök. Az is kiderül, hogy a harc reggelén ő hozta a hajdúkat is a törökök elleni küzdelemre. A fiúk felismerik a titokban most is közelükben munkálkodó deákot is. Személye azonosítását sérült füle bizonyítja. Ez is olyan motívum, amelyik többször feltűnt a regényben. Hódy Ágónak volt bolondos szokása az, hogy megharapta valakinek a fülét. A deák ezt másként mondta el a fiúknak, azt állította, hogy Bervecz vojvoda ostora sértette meg. A fiúk kutyaharapásra gyanakodtak. Most a „kutyaharapásról” ismerték fel a titokban közelükben levő deákot. Folyamatos pusztulás és pusztítás ez a történelem. Valóban hollóidő ez, melyben az emberek ezerszámra pusztulnak. A nagy csata után a királyi csapat német generálisa és a magyarok hadura fogadást köt arra, hogy a levágott török fejek száma eléri-e a háromezret. Hogy a ceremónia még érdekesebb legyen, két piramist készíttetnek háromezer levágott fejből. Magyar fejeket is beleépítenek a piramisba, hogy meglegyen a szám. A magyar úrnak az a fontos, hogy elveszítse a fogadást, mert ez biztosítja a további harcot. A deák rakta a piramist. Amikor az utolsó fejet a kezébe adták, ajkával megérintette a szürke hajat vagy alatta a véres homlokot. Csak aztán tette a piramis tetejére. Felismerte Fortuna Illés fejét. Ez a megtisztelő gesztus a küzdő embernek szól, aki sohasem fogadta el a történelem abszurd eseményeit, hanem mindig szembeszállt azokkal. Akkor is, ha történelemformáló szándékát keresztezte „a véletlenek ölelkezése”. Fortuna korábban halálos veszedelemből vágta ki magát, aztán kimentette onnan fiát, majd unokáját is, kimentette a reveki fiúkat is. A deák mellett ő volt a másik ember, aki eltökélten cselekedett az öreg tiszteletes kiszabadításáért. Az már a sors és a történelem tragikuma, hogy nem tudtak egymás akciójáról. Bizonyos, hogy ezért a cselekvő, abszurd sorssal szembeszegülő magatartásért is helyezi az ő fejét a piramis tetejére a deák. Ezzel igazolást nyert a mindig lázadó, mindig ellenálló Fortuna Illés küzdelmes élete. így teljesedett valósággá a deák egykori rémálma is a csontkorsókról. A regény záró képe döbbenetes összegzése a Hollóidő léttapasztalatának: gurulnak szét a levágott fejek, futnak vissza a mezőbe. Csak a deák lépdel nyomukban. „A holtakkal terített végesség fele.” Szilágyi István történelmi regénye nem ad követhető létmodellt, de drámai erővel veti fel a magyarság és az emberi lét egykori és mai megoldatlan sorskérdéseit egyaránt, s a reménytelen léttapasztalat bemutatásával is értelmes életre ösztönöz. Görömbei András (Hitel, 2003. január)
