Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - Aich Péter: A Nobel-díjas regény (esszé)
Aich Péter ben bizonyságot tettek arról, hogy a sok érthetetlen értelmetlenségen túl is van valami, amiért lehet élni. Lényegében ez Kertész Imre üzenete. Ő nem a szörnyűségeket ragozza tovább, meg sem próbálkozik, de nem is kíván horrorszerű képet festeni, újabb képtelen szenvedésekkel tetézni a témát, egyébként ez aligha volna lehetséges. Látszólagosan naiv rácsodálkozása a megpróbáltatásokra egy 15 éves suhanc még éretlen világát tükrözi, aki egy év múltán, miután végigjárt néhány koncentrációs tábort, meghasonlott, de meg nem tört filozófusként tér vissza, hogy keserűségével kioktassa életben maradt öreg ismerőseit is, akik az idősebbeket tisztelő, tapasztalatlan gyereket egy évvel azelőtt még jó tanácsaikkal látták el. Azokat, akik szintén az elviselt borzalmakról akarnák faggatni, de nem élték meg azokat, s így azok számukra aligha fölfoghatok. Mindenki csak a viszontagságokról, a „borzalmakról” kérdez — fejezi be regényét Kertész Imre —■, holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik, ha majd kérdik. Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem. Lehet az irodalmi Nobel-díjról vitatkozni, s lehet, hogy a jövőben újra, hasonlóan, mint a múltban, netán ismét majd egy arra érdemtelen kapja. De Kertész Imrében nincs ok kételkedni. Amit a bizottság indoklásként közreadott, a regény ismerete nélkül eléggé sután hangzik, a lényeget eléggé hűvösen közvetíti. De az az elemi erő, amellyel írónk élményét elmondja, ha közvetlenül nem is mindjárt, de utóéletében, a fejünkben és lelkűnkben mély nyomot hagy. Nem beszélve a nyelvi teljesítményről, amelynek hangnemét tekintve hiába keresem előzményét a magyar irodalomban, sokkal inkább a jiddisben találom. Egyedülálló, szinte bocsánatot kérő, mindent megértő szenvtelen hangnem ez, amellyel paradox módon egy jottányit sem vesz el a háborús bűnösök felelősségéből. Nem is azoknak szól e könyv, sokkal inkább a túlélőknek, s még inkább a később születetteknek, akik talán hírből sem ismerik a holokausztot, a zsidóüldözést, és nemcsak azokét, mert a regényben erről is szó esik, hiszen nem csupán zsidók voltak Auschwitzban, Buchenwald- ban és másutt, hanem cigányok, lengyelek, oroszok, csehek, magyarok és németek is. És meg kellett ezt írni a jövő nemzedékek számára, így, kérdezetlenül is, hogy a világ se felejtse el. Mert végső soron az emberségről és az embertelenségről szól e könyv, arról, mire képes az ember, ha a diktatúra eszközt is ad hozzá. De akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a szeretetről szól ez a regény, a szeretetről, amelyet meg akartak ölni, s bár nem sokon múlott, mégsem sikerült, mert ez nem sikerülhet, mert a szeretet maga az élet.
