Irodalmi Szemle, 2003

2003/1 - Aich Péter: A Nobel-díjas regény (esszé)

van, érti, hogy az adott helyzetben minden úgy kell legyen, ahogy van, a verést, ütlegelést, megaláztatást természetesnek, a helyzethez mértnek találja, mi több, pozitívumokat fedez föl Auschwitzban, a halálgyár e szinonimájában az első tapasztalatok inkább vidámak, optimisták, csak fokozatosan jönnek a különböző fölismerések, hogy tudniillik nem munkaszolgálat ez, nem is fegyenctelep, hanem koncentrációs tábor a maga képtelen kegyetlenségével, ahol tárgyként manipulálják az embert, s így, közvetett agymosással, egy más tudatot erőszakolnak rá. S mégis van ebben valami különös kiszolgáltatottságmentalitás: a zsidók második világháborús üldözésekor (is) tapasztalt, nehezen magyarázható passzivitása, ez a szótlan, de mégis emelt fővel való menetelés a biztos halálba. A totális diktatúrában persze nehéz tenni bármit a hatalom ellen, a kivégzőosztagot nem lehet leteperni vagy meggyőzni, a koncentrációs táborban még kevésbé: öngyilkossággal egyenlő, ha valaki kilép a sorból, mégis valami transzcendentális hitben gyökerező erő vezérli, tartja életben a hőst, sugalmaz optimizmust az utókor számára, már amennyire az képes egyáltalán egy koncentrációs tábori létet megérteni, ésszel fölfogni.

Persze, azért megvan a menekülés lehetősége, bármilyen furcsán hangzik. Kertész három módját írja le. A fizikai szökés gyakorlatilag lehetetlen, s nem csak a szökevény fizet érte. Az ideiglenes naiv elbújás variánsa is kilátástalan, s természetesen ilyenkor is példát statuálnak. De Kertész hőse ekkor sem vádol, ellenkezőleg, belátással van, s természetesnek tartja, már amennyire az egész helyzet „természetes” Kertész megfogalmazásában koncentrációs táborban ez természetes. O az, úgymond, legegyszerűbb szökést gyakorolja: lélekben. Miközben lapátol vagy zsákot hord, hazamegy, jóllakik, puha ágyban alszik. Ez a fordulat csírája a válságban, az életben maradás föltétele, bár tudja, még súlyos próbatételeken kell végigmennie — amikor teste fölmondja a szolgálatot, s a csodával határos módon (bár Kertész nem csinál ebből csodát, hiszen a koncentrációs táborban minden, tehát ez is lehetséges) nem a gázkamrában végzi, hanem orvoshoz kerül. Ekkor már olyan állapotban van, hogy alig vesz tudomást a világról, alig „érti”, csak érzékel, azt is csak úgy nagyjából, amennyire esett egészségi állapota megengedi (külön írói bravúr, ahogy később egészségi állapotának javulása is érzékelhető, bár közvetlenül erről sem esik szó). Az érzékelt világ borzalmai egyre kirívóbbak, de az olvasó meglepetten veszi tudomásul, hogy a hős nem gyűlöli kínzóit, nem vádolja, ellenkezőleg, boldogságot érez, ha egy darab kenyérhez jut, vagy éppenséggel nem marad le róla. S számára a helyzet nem a pokol, mert ahogy később megfogalmazza: csak a koncentrációs tábort tudom elképzelni, mivel azt valamennyire ismerem, a poklot viszont nem. S a gondolat tovább gyűrűzik, meglepő pontossággal, meglepő hihetetlenséggel, őszinteséggel a megtestesülő csömörben, egy újnak tűnő életben, amelyet mégsem lehet újrakezdeni, hiszen ami megtörtént, az megtörtént, és egy új életet akkor kezdhetnék csak, ha újra megszületnék. Ilyet csak az tud megírni, aki valóban megélte és átélte. Örök élmény marad ez, míg él az emlékezet. Minden eszembe jut — írja Kertész —, és mindenkit sorra vettem, azokat is, akik nem érdekeltek, és azokat is, akiknek minden igazolásuk csakis ez a számbavétel, az én ittlétem lehet. Akik lelket öntöttek belé, akik emberségükkel az embertelenségA Nobel-dijas regény