Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - Aich Péter: A Nobel-díjas regény (esszé)
Aich Péter akkor inkább a hős tájékozatlanságáról (héberül nem tud, s hitét sem gyakorolja), mégis egy igaz (s esendő) zsidó szemlélete szólal meg általa, az egyetemes emberség szintjén. Lenyűgöző az a művészi erő, amellyel Kertész főhősét változó környezetében ábrázolja. Sohasem említi, hogy ilyen-olyan változás következtében ez vagy az módosult volna szemléletében, gondolkodásában, „egyszerűen” leírja, hogyan látja s éli meg a dolgokat. S azért teszem ezt idézőjelbe, mert egyszerűen hat ugyan, mintha mi sem történne, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, de a hangnem mégis megváltozik, föltűnés nélkül, lassú átmenettel, de logikusan, következetesen és törvényszerűen, az eseményeknek megfelelően, a változás tehát óriási, nemcsak a tudat szintjén, hanem elsősorban a hős egészségi és lelkiállapotától is függően. A hangnem légiessé válik, a benyomások szertefolynak, körvonaluk bizonytalanná válik, s mindez mindvégig visszafogottan, lélegzetelállító szenvtelenséggel — ez a közvetve, benyomásként tapasztalt ábrázolásmód képessége (Kertész szóhasználatával élve: „el kell ismerni”), csak a nagyok kiváltsága. Eseményben nem túl gazdag a könyv, nem egy olyan klasszikus regény, amely a történet elbeszélésén alapul. Módszere a leírás, a főhős megfigyel, tapasztal, s erről számol be sok részlettel, de mindvégig pars pro toto alapon. Nincs a könyvben sallang, nincs fölösleges vagy kihagyható részlet. Ez a mozaikszerű építkezés fokozatosan teljes képet nyújt a látszólagos felületességekből, lényegtelennek tűnő megfigyelésekből, miközben sosem esik az író kísértésbe, hogy a tizenöt éves fiú szemléletét föladja — de hát épp ezáltal lesz mondanivalója oly megrendítően eredeti. A regény tulajdonképpen három részre oszlik: az első az otthoni előzményekről szól, a második a koncentrációs táborban való „létről”, a harmadik a visszatérésről. Lényegében klasszikus fölbontás ez bevezetéssel és befejezéssel, de akár az arisztotelészi fölfogás drámaszerkezetének öt része is kinyomozható benne, hiszen végeredményben hallatlanul dramatikus esemény(ek)ről ad számot: expozíció, bonyodalom, válság, fordulat és katasztrófa. Ilyen értelemben tehát klasszikus regény Kertész Imre könyve — és mégsem az. Sok benne a gondolat, s kevés az ítélet — azt kizárólag a végére tartalékolta az író, a dráma ebben a megtévesztő tulajdonképpen-nem-történt-semmi-minden-ter- mészetes módszerben rejlik. S éppen ez a rendhagyó. A főhős szinte egyáltalán nem avatkozik be a történtekbe, rajta kívül álló erők irányítják életét — semmiből a semmibe, az ő hozzájárulása csak a túlélés. Kispolgári zsidó családból származik, amelynek idősebb tagjai még úgy-ahogy komolyan veszik zsidóságukat, a főhős azonban már az integrált, asszimilálódó családban csupán ennek a visszáját érzékeli, s a későbbi tragikus körülmények sem formálnak belőle igazi szív-lélek zsidót: a magyarok nem tekintik magukénak, a zsidók meg nem tartják zsidónak, minek következtében elveszett, kicsúszott a talaj a lába alól, a világ abszurditása még abszurdabb, s így önmagát kell előbb megtalálnia, ha ugyan ez lehetséges még e kivetettségben is. De Kertész Imre nem kommentálja a helyzetet. Hőse nem szenved, ahogy ezt talán elvárnánk, csak szemlél, rácsodálkozik a világra és tudomásul veszi, a keserű tapasztalatokat tanulásnak nevezi, nem ítélkezik, ellenkezőleg, belátással
