Irodalmi Szemle, 2003

2003/1 - Aich Péter: A Nobel-díjas regény (esszé)

A Nobel-dfjas regény

dolgozó magyar tudósok révén értesülhetett a világ. Mert állítólag a magyar „rettenetesen nehéz nyelv”, mondta épp egy japán hungarológus, s van ebben valami, főképp, ha a fordításra gondolunk, mert hát a magyar irodalom tömeges, eredetiben való olvasására aligha számíthatunk.

No de Kertész Imre. Nem ő az első, akit különösen egy művére való tekintettel tüntettek ki (lásd például Hemingwayt, akinek Az öreg halász és a tenger-én kívül természetesen egyéb remek írásai is vannak). Kertész Imre Sorstalansága a holokausztról szól a fasiszta Endlösung keretében, pontosabban a magyarországi zsidóüldözés következtében. Bár ez sem pontos meghatározás. Inkább úgy lehetne fogalmazni, hogy egy zsidó fiú viszontagságai, aki történetesen Budapestről került koncentrációs táborba, s tulajdonképpen csak a véletlen, eme ismeretlen törvényszerűség következtében marad életben, hogy egy teljesen más emberként térjen vissza oda, ahonnan elindult, ahonnan elvitték. Nem haza. Mert otthonról vitték ugyan el, de nem tér haza, az otthon nincsen már, átalakult, más lett az is, miként maga a hős is, ez a névtelen zsidó gyerek. Persze van neve: Köves György, de ez csak egyszer fordul elő a regényben, amikor behívót kap munkaszolgálatra, még Budapesten, mert akkor még van neve. A táborban már csak száma van, s amikor a kórházban a szintén rab ápoló megkérdezi, hogy hívják, csodálkozva bár, de automatikusan a számát mondja, nevét addigra szinte elfelejtette, s csak nagy nehezen böki ki, ám ekkor, miként maga a név hordozója, szinte szimbolikusan, a neve is eltorzítva kerül a jegyzékbe: Kewischjerd. Ki az tehát, aki végül mégis visszatér, s mi az, ahova visszatér? Az otthon, ahol született, ahol élt, amelyhez ezer szál fűzi, s ez a kapcsolat kölcsönösségen alapul. Az az ember, akit vallása, származása miatt a társadalom kinéz önmagából, akivel lépten-nyomon érezteti másságát, s végül törvényesen koncentrációs táborba küldi, hogyan érezheti magát otthon ott, ahova a halál árnyékából tért vissza, s ahol élnie kéne? Amikor „haza”indul a mélypontról, szinte reflexszerű mozdulat ez, hiszen hova menne, ha nem a saját múltját idéző környezetbe? Ám hamarosan kiderül, a visszatérést követő néhány órán belül, a regény végére beépített néhány „véletlen” jelenetből, hogy már sajátjai sem értik, hogy immár nincs múltja, talán nem is volt, sem jövője, s ki tudja, lesz-e még, ami van, az csak a bizonytalan, időtlenségben lebegő elidegenedett sorstalansága.

Olyan könyv ez, amelyet előbb-utóbb meg kellett írni. Amióta zsidók vannak, zsidóüldözés is létezik, s ennek a történelem során nem egy csúcspontja — vagy mondhatnánk inkább így: mélypontja — van, s e szenvedéstörténetnek nem egy irodalmi emlékeztetője született, az Ószövetséggel kezdve. Kertész Imre könyve mégis más, mert újat mondani mindig lehet, szemlélet dolga ez, s Kertész szemlélete merőben más. Az ő hőse ugyanis nem szenved: „csak” szemlél és beszámol. S teszi ezt az író maximális hitelességgel, egyes szám első személyben, s csupán azt veszi számba, amit így a főhős valóban láthat, hallhat, megélhet, egy szóval sem magyaráz olyat, ami az egyes szám első személyen kívül esik. Ehhez tartozik még Kertész rendhagyó nyelve, ez az élőbeszédet imitáló-evokáló bonyolult mondatfűzés, amely autentikussá teszi mondandóját. Általa megszólal a több ezer éves történelem és üldözés bölcsessége, s bár a hitről kevés szó esik, s ha mégis,