Irodalmi Szemle, 2003

2003/5 - Augusto Monterroso: A koncert (novella, Straňák Mónika fordítása)

Augusto Monterroso*

A koncert

Pár perc múlva finom elegenciával foglalja el a helyét a zongoránál. Alig észrevehető fejbólintással nyugtázza a publikum hangos rajongását. A flitterek úgy fognak csillogni a ruháján, mintha annak a száztizenhét személynek túláradó tapsözönét vernék vissza, akik ezt a kicsi és exkluzív termet megtöltik. Mind az én barátaim, akik most lelkesen vagy vonakodva — az igazat sosem tudom meg — hallgatják próbálkozását. A világ legszebb zenéje az ő tolmácsolásában.

Úgy hiszem, ez a világ legszebb zenéje, de nem vagyok benne teljesen biztos. Bach, Mozart, Beethoven. Olyan gyakran hallottam, ők hárman utolérhetetlenek, hogy már szinte el is hiszem. Állítom is, ha erről folyik a szó. Az igazat megvallva, jobb szeretem, ha nem kell róla beszélnem. Legbelül ugyanis meg vagyok róla győződve, hogy nem tetszenek nekem. Mindig attól tartok, hogy a többiek megérzik hazug lelkesedésemet.

Soha az életben nem voltam a művészetek szerelmese. Ha a lányomnak nem jut eszébe, hogy zongoraművész legyen, akkor most nem lenne ilyen gondom. Mindazonáltal az apja vagyok és tudom a kötelességem: Hallgatnom és támogatnom kell őt. Üzletember vagyok, s mint ilyen, csak akkor érzem magam boldognak, ha üzleteket köthetek. Még egyszer mondom: nem vagyok művész. Viszont, ha az művészet, hogy vagyont halmoz fel az ember, uralja a világpiacot és megsemmisíti a konkurenciát, akkor ebben a művészetben én jogot formálok az első helyre.

A zene csakugyan szép. De én nem tudom, hogy a lányom képes-e visszaadni ezt a szépséget. Ő maga is kételkedik benne. Újra és újra láttam őt sírni az előadások után, a taps ellenére. Másrészt, ha valaki őszinte lelkesedés nélkül tapsol, a lányomnak megvan az az adottsága, hogy felfigyeljen rá a tömegben. Ez elég ahhoz, hogy szenvedjen és az illetőt örökre gyűlölje. Ritkán fordul elő azonban, hogy valaki hűvösen nyilvánítja tetszését. A közeli barátaim a saját bőrükön tapasztalták, hogy a hűvös magatartás veszélyes és a csődöt jelentheti. Ha a lányom nem jelezné, elég az ovációból, akkor talán egész éjszaka tapsolnának, mivel senki sem merészeli elsőként abbahagyni. Néha abban reménykednek, hogy elfáradok, akkor befejezhetik a tapsolást. Látom, ahogyan a kezemet figyelik, attól rettegve, hogy megelőznek, s náluk hamarabb áll be a csend. Korábban többször is sikerült megtéveszteniük, amikor úgy tettek, mintha őszintén meghatódtak volna. De az idő nemhiába múlik, végül is átláttam rajtuk. Gyűlölet fogott el, állandó és egyre növekvő