Irodalmi Szemle, 2003
2003/5 - Csordás János; Egy civil első napja a hadseregben (elbeszélés)
Egy civil első napja a hadseregben (ezt meg kell magyaráznom nekik, de láthatóan értetlenül fogadják), valamint a németet a kezdő szintjén, minthogy hét évig tanultam az iskolában (akárcsak az oroszt... ezt a nyelvet valahogy nem szeretem, ezért meg se említem). Egy kérdőívszerű lapra a hallottakat leírják, kezembe nyomnak egy cetlit, ezen az rdp-1 olvasom, fogalmam sincs, minek a rövidítése ez. Figyelmeztetnek, nehogy elveszítsem, majd gépiesen továbbküldenek. Később hallom, hogy az rdp (radiodálnopisec) a rádiótávírdász rövidítése. Tehát az leszek. Kár, hogy velem nem közölte senki. Legalább megkérdezhették volna, van-e kedvem az ilyesmihez... A harmadik asztalán a lábméretem iránt érdeklődnek: bakancsot kapok, vadonatújat. Egy hirtelen sugallat azt diktálja, fél számmal nagyobbat kérjek. Hagyják felpróbálni a kiválasztott párt, hisz két évet kell kibírnom benne. [Szerencsésen választok, a bakancs kényelmesnek bizonyult, használata idején nem törte fel a lábamat, nem nyomott, nem ázott át és nem sérült meg.] A továbbiakban a többi felszerelést veszem át, mind új, kivéve a tábori flaskát és a csajkát - ezek egyértelmen használtak és kissé büdösek. Mondják is, hogy alkalomadtán alaposan súroljam ki. Miután beöltözöm, a ruhanemű egy része a hátizsákba kerül, a másik része, a kimenőruha a vállfára. A hátizsák kigömbölyödik, annyi benne a cucc. Ezt a hátamra kapom. A henger alakúra göngyölt hálózsákot a bal hónom alá veszem, az aktatáskámat a bal kezemben lógatom, a vállfán levő ruhát pedig jobb kézzel fogom, s elhagyom az épületet a hátsó kijáraton át. Valamennyien ugyanúgy nézünk ki, egyesek külseje rendezetlen, némelyeken kifejezetten rosszul áll az egyenruha. Az én egyenruhám kényelmesnek bizonyul, mérete megfelelő, ellenben nem vagyok kibékülve a színével... Elered az eső, apró szemekben hull alá az égből. Jó ideig ácsorgunk, meg kell várni, amíg a többiek beöltöznek. A hagoskodók otromba vicceket sütnek el, kezdenek unalmassá válni. Jön egy katona, észre se vesszük, tömzsi és alacsony, vállapján egy ezüstszínű gomb virít. Legalább háromszor ránk rivallt:- „Erdépések’, kilépni! Nagy nehezen megértjük, mit akar... A katona felsorakoztat bennünket, s kiadja a parancsot:- Indulás! Ez az első parancsunk, s mi a felszerelésünkkel komótosan elindulunk a nyomában. A katona kiabál ránk, amiért nem lépünk egyszerre. A sorokban feszültség érződik, a hangoskodók egyszeriben elcsitulnak, egyesek morognak vagy röhögcsélnek. Nem vagyok a parancshoz szokva, mindeddig kéréseknek tettem eleget. Amióta az eszemet tudom, parancsnak soha nem engedelmeskedtem, inkább dacból az ellenkezőjét cselekedtem, ezzel jelezve, hogy nekem nem lehet parancsolni. Igaz, sem a szüleim, sem az ismerőseim nem parancsolgató típusok... Itt azonban kár volna ellenszegülnöm a parancsoknak, alkalmazkodnom kell az itteni viszonyokhoz, amelyek egyelőre teljességgel idegenek a számomra. Háromemeletes épülettömbök előtt haladunk egy széles aszfaltúton, elme
