Irodalmi Szemle, 2003
2003/5 - Csordás János; Egy civil első napja a hadseregben (elbeszélés)
Csordás János gyünk a főkapu előtt, aztán újabb háromemeletes épülettömbök következnek, valamennyi egyforma, összesen hatot számolok meg belőlük. A másik oldalon, a kaszárnya közepén ott terebélyesedik a hatalmas gyakorlótér. Mérete megfelel három, esetleg négy focipálya együttes méretének... Az utolsó épülettömb előtt megállunk, abba megyünk be. Ami legelőször feltűnik nekem, az a fényesre suvickolt kőpadló. Mélybordó színű és csúszós. Különös szag üti meg az orromat: a padlófényesítő paszta szaga, amely elnyom minden más szagot A légkör hűvös, zajt nem hallok, az egyes szintek üreseknek tűnnek. Elcsendesedünk. Előttünk széles lépcső visz fel, jobbra és balra komor folyosó húzódik. Észreveszem, hogy a falon friss a festés. Megindulunk felfelé a lépcsőn, már senki nem szól semmit A második emeleten balra fordulunk, egészen az utolsó ajtóig haladunk. A folyosó egyik oldalán fémszekrények sorakoznak. Két katona vár ránk, mindkettőjük váll-lapján két ezüstszínű gomb.- Aki a nevét hallja, az menjem be a szobába! - mondja az egyik, s hozzáfog a névsorolvasáshoz. Koránál jóval idősebbnek látszik, kissé görnyedt a testtartása, szúrós tekintete alulról felfelé irányul az emberre; számomra nem kelt jó benyomást. A nevemet nehézkesen betűzi ki, segítek neki. Bólint, s kimondja helyesen. A későbbiekben már nem téveszti el, alaposan megjegyzi, nem úgy, mint mások... Belépek a szobába, körbetekintek. Hatalmas szoba, teli emeletes vaságyakkal és kis fém toalettszekrényekkel. Az ágyakon csupasz matracok látszanak, lepedő sehol. A padlón linóleum, az ablaküvegek ragyognak. A tisztaság már-már vakító... Valaki felfedezi, hogy az ágyakon cetlik lógnak a nevünkkel. Elkezdődik a kutatás, fekvőhelyünket keressük. A véletlen folytán nekem egy lenti sarokágyat jelöltek ki. Ennek örülök, nem kell magasban aludnom... Egyébiránt még sohasem aludtam az emeletes ágy felső szintjén, mindig lent akadt hely. Sokak szerint az én helyem a legjobb a szobában, egyesek irigykednek miatta. Megvonom a vállam, s leülök az ágyamra. Fura belső remegést érzek, idegenszerű ürességben lebegek néhány pillanatig. A felettem levő ágy egy bizonyos Hudecek nevezetűé. O még nincs itt. Kíváncsi vagyok, kicsoda... Nem kell sokáig várakoznom, kisvártatva megjelenik: szemüveget visel, fogsora feltűnően hiányos, s miközben vigyorogva beszél, a fogát szívja. No, mondom magamban, pont egy ilyennek kellett fölém kerülnie... Szóba elegyedek vele, beszélgetünk. Kiderül róla, hogy született paraszt, istállóban dolgozott, munkaidejét trágyalapátolással töltötte. Nem kérdezősködik, amolyan szószátyár fajta, tipikus haseki figura, aki folyton- folyvást mondja a magáét. Szobatársaink sorra érkeznek, teljes lesz a létszám. Harmincketten vagyunk egybezsúfolva. Utolsónak a névsort olvasó katona lép be két társával, becsukja maga mögött az ajtót, s megáll a szobaajtó előtti üres területen. Mindenki elhallgat.- A nevem Topinka tizedes - kezdi. A levegőben érezni a vibrálást, elkezdődött valami. - Akiknek a nevét olvasom, az mondja hangosan, hogy: Jelen! Az én osztagomba fognak tartozni, vagyis én vagyok az első osztag parancsnoka. — És sorra olvassa a neveket.
