Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - Pomogáts Béla: Erdély Adyja (előadás)
Pomogáts Béla politikai radikalizmusát, s megpróbálta elválasztani radikális eszmetársaitól. Benne látta a háború előtti korszak legjelentősebb nemzetpedagógusát, aki szembe tudott fordulni a magyar uralkodó körök hamis ábrándjaival, délibábos hazafiságával és erkölcsi szentimentalizmusával. „Igaz — állította — (...), hogy Ady a magyar költő és a magyar faj sorsának felpanaszolásában sokszor és sokban vad, túlzott, keserű és igaztalan volt, hogy szociális felfogásában tévedett, de viszont kétségtelen, hogy Széchenyi óta és mellett leginkább tőle lehet tanulni kritikai hazaszeretetet, mely a nemzet sorsának és bajainak belső okait látja, fájlalja, mely a régi bűnök ellen öntudatos harcra késztet és önámítás nélkül, világosan hirdeti, hogy a nemzetnek, ha élni akar, a maga életét kell élnie, hogy egyetemes értékű emberi életet kell a maga módján termelnie, s hogy saját vezetését csak saját legértékesebb szellemű és jellemű fiaira lehet bíznia. És én rendületlenül meg vagyok győződve afelől, hogy erre a kritikai szeretetre nemzete iránt soha nagyobb szüksége nem volt a magyarságnak, mint ma, és jaj neki, ha frázisokért és görögtűzért feláldozza ezt a megmentő és megtartó szeretetet.” Makkai könyve széles körű visszhangot keltett. A helikonisták és a hazai nyugatosok, ha nem is értettek egyet minden gondolatával, siettek támogatni azt a szándékát, hogy hidat verjen Ady költészete és a kor vallásos szellemben nevelt ifjúsága között. A konzervatív hazai körök képviseletében viszont Szász Károly dühös támadást indított ellene; ezzel ismét kiújult az Ady-vita. Az erdélyi magyar írók sorra Makkai könyve és Ady költészete mellé állottak. Benedek Elek, aki A püspök meg a püspök fi, avagy A magyar fa sorsa (Brassó, 1927) címmel egész vitairatot jelentetett meg, továbbá Áprily Lajos, Szentimrei Jenő, Reményik Sándor és Kuncz Aladár utasította vissza a konzervatív irodalom részéről érkező vádakat. A Helikon írói a magukénak vallották Ady költészetét, ragaszkodtak eszméihez. Ez a ragaszkodás zúdította a fejükre az első vádakat. Berzeviczy Albert a budapesti Kisfaludy Társaság elnöki székéből támadta őket, György Lajos „destruktív szellemmel” vádolta mozgalmukat, Kristóf György pedig az erdélyi konzervativizmus nevében ítélkezett a modernebb törekvések felett. A támadások közül az Erdélyben nagyra becsült Ravasz László püspök írása volt a legfájdalmasabb. A budapesti Könyvbarátok Lapja 1928-as évfolyamában megjelentetett Irodalmi skizma című vitacikkében nem is vádolt, inkább aggodalmakat hangoztatott, a magyar irodalom részekre szakadásától tartott: „Ma már két irodalom van: az erdélyi és magyarországi. Fokozza a nehézséget, hogy ez a két irodalom nem egészen homogén, az új nagyobb erővel érvényesül Erdélyben, a régi leszögezi és konzerválja a magyarországit. Ha mind a kettőnek egyforma volna az alkata: a krízist önmagukban megoldanák; de a különböző súly- és erőviszonyok miatt egyik távolodik a másiktól, és a szakadás nemcsak térbelivé, hanem szubsztanciálissá válhat.” Az „irodalmi skizma” oka szerinte a Nyugat iránt érzett erdélyi vonzalomban volt keresendő: „Magyarországon — jelentette ki — az új irodalom beleigazodik az ezeréves fejlődésbe, és az élő múlt hatása alatt lassankint egy hullámvonallá, kisebb vagy nagyobb jelentőségű epizóddá válik, míg Erdélyben hiányzik ez az ősi kötőerő, s emiatt túlságosan nagy elhajlással indulhat meg a további fejlődés.”
