Irodalmi Szemle, 2003
2003/5 - Csordás János; Egy civil első napja a hadseregben (elbeszélés)
Csordás János ittam. Az itteni teának különös az íze, nem ilyenhez vagyok szokva. Megiszom, mert nincs más innivaló. Teli gyomorral jobban érzem magam, feljavul a közérzetem. Kifelé menet forró vízben le kell öblíteni a használt evőeszközt, erre külön figyelmeztetnek. Nyolcig nem történik semmi, lógok a mozi előtt, szóba elegyedek az itt ácsorgókkal.- Te ugye rimaszombati vagy? - lép hozzám mosolyogva egy magas, vékony fiú. Jellegzetes szlovák tájszólása ismerősen cseng.- Igen - mondom meglepetten.- Imro Krekán vagyok Nyustyáról... Bemutatkozom én is. Néhány szót váltunk egymással: kiderül, hogy ugyanazon a vonaton és autóbuszon utaztunk ide... Kisvártatva valamennyiünket beszólítanak. Imro Krekán eltűnik a látókörömből. [Egy félév elteltével futunk újra össze Písekben.] A pódiumon öt szék áll, s mögöttük egy-egy fiatal lány várakozik fehér köpenyben. Gyanítom, tanoncok lehetnek a fodrászszakmában, bizonyára első alkalommal fognak nyírni. Megkezdődik a hajvágás. Mielőtt elindultam volna otthonról, előző nap tisztességesen megnyirtakoztam, igen rövid a hajam. Apám borbély, ragaszkodott hozzá, hogy megnyírjon. Meglepetésemre majdnem megkopaszítanak, jóformán emberszámba se vesznek, s ráadásul, mivel civilek vagyunk, öt koronát kérnek a gépi nyírásért, mely az én esetemben egy teljes percig sem tartott... Furán érzem magam, soha nem volt tüskehajam. Ahogy körülnézek, észreveszem, hogy többen nevetnek egymáson. A haj tekintetében kezdünk egyformává válni. Magamhoz veszem az aktatáskámat, s búcsút mondok a mozinak. Kisebb csoportokban továbbterelnek bennünket egy másik épület bejárata felé. Komótosan megyek, a szívem kissé hevesebben dobog, nincs kedvem beszélni, igaz, hozzám sem szól senki. Mindenki idegen a másik számára. Szemügyre veszem az arcokat és a környezetet, megjegyzem, honnan hova megyek, hasznomra válhat egy kis környezettanulmány. Hatalmas, csarnokszerű helyiségbe érünk, ez tornateremnek tűnik, a falak mentén asztalok állnak, mögöttük egyenruhások serénykednek. Mindenütt katonai holmit látok felhalmozva példás rendben. Az első asztalnál levetkőztetnek. Csupán az alsónadrág marad rajtam, semmi más. A többi civil holmit le kell adni. A szemem láttára csomagolják be a ruháimat és a cipőmet. Magamnál hagyhatom az aktatáskát a szükséges holmival: ilyen többek közt a fogkefe, fogkrém, szájvíz, borotvakészlet, arcvíz, fésű, sampon, toalettpapír, vatta, tű, cérna, toll, jegyzetfüzet, levélpapír-készlet, bicska, pénztárca. Otthon felszerelkeztem, szeretem, ha önellátó vagyok, nem óhajtok mások segítségére szorulni. A cigarettámról elfelejtkezem, a felöltőm zsebében maradt... A következő asztalnál az adatokat veszik fel, kikérdeznek, mik a kedvteléseim. Az olvasást vallom be, a többi nem tartozik rájuk. Tudok-e valamilyen hangszeren játszani — igen, gitáron és dobon, játszottam zenekarban. Milyen idegen nyelvet ismerek - szlovákot, tudniillik magyar nemzetiségű vagyok
