Irodalmi Szemle, 2003
2003/5 - Kmeczkó Mihály: A fej (novella)
Kmeczkó Mihály Néhány feszült pillanat után ismét kergetőzni kezdenek Foismortier futamai a fagotton. Illedelmesen, szonátához szabottan. Ez a szerény szonáta kiválóan összeillik a fagottistával. Mind a kettő határozottan jó modorú. Tartózkodó, mégis szembeötlő a tartása. Amikor Hősünk e bizarr, de sokatmondóan jelentéktelen megállapítás végére jut, meglepetésére felfedezi a fagottistában önmagát Ugyanaz a göndörkés szőke haj, ugyanaz a kagylószerű, finom mívű fül, ugyanaz a riadt szem, ugyanaz a szoborszerű testtartás. Csak éppen a fagott hiányzik a kezéből. Nem, ez nem lehet igaz. Ez csak valami visszfényszerű látomása a hajszolt elmének. A fagottista nem lehet azonos vele, hiszen a fagottista szemüveget visel! El akarja hessegetni ezeket a váratlan, kusza gondolatokat. A tekintete már igyekezne is ama bizonyos függönynyílás felé, amikor hirtelen ránt egyet a fején. Úgy, hogy csak a zongoristanőt láthassa. Furcsa pillanatok következnek. Hősünk teljes bizonyossággal felfedezi magát a zongoristanőben. Az a rendíthetetlen tartás! Az a szoborszerű merevség! Az a céltudatos nyugalom! Az a fenséges kimértség! Az a göndörded szőke haj! Az a kagylószerűen szépművű hallószerv! És az aranykeretes szemüveg... Nem és nem és nem! Nem lehet igaz! Ez csak a hajszolt elme látomása. Hősünk szinte felugrik a helyéről, hogy elkiáltsa magát: O nem lehet azonos a zongoristanővel, hiszen nem visel szemüveget. Egy gyors pillantás a fagottistára. A fagottista azonos a zongoristanővel. Nem! A zongorista azonos a fagottistanővel! Mindketten aranykeretes szemüveget viselnek... Nem! Nem igaz. A zongoristanő a fagottot csépeli, a fagottista meg a zongorát fújja. Mindketten aranykeretes szemüveg mögé rejtőztek... Szinte menekül a tekintete a színpadról az oldalsó függönynyílás felé, ahonnan méltóságteljes mozdulatlansággal figyel a fej. Kozmikus hideg fut végig a hátán, és fejében felerősödik az Univerzum háttérzaja. Nem tudta levenni szemét a fejről, amelyben eddig az volt a megnyugtató, hogy csak önmagához volt hasonlatos, de most mintha a fagottista fejéhez kezdene hasonlítani. Hősünk — óriási erőfeszítések árán — egyik szemével a fagottistát kezdi kémlelni, a másikkal meg a függöny nyílásba szo/b/rított fejet. Hirtelen felhördül a fagott tüdeje. Emberi hangon hördül a szörnyülködéstől. Hasonlítanak egymásra! A szalmaszőke göndörkés haj, az üvegesedő, riadtkék szem, a kagylószerűen finom fül, a határozott metszésű orr, és rajta az aranykeretes... Nem!
