Irodalmi Szemle, 2003

2003/5 - Kmeczkó Mihály: A fej (novella)

Kemény anyagból készült hosszú tarka ruhát viselt, amely — feltehetően gyönyörű — idomait nem engedte ugyan a kívánt mértékben kirajzolódni, annál inkább kiemelte viszont a nyúlánkságát és a karcsúságát. Szinte hajszálpontos derékszögben ült a zongoraszéken. Sudár felsőteste úgy nőtt ki a szék vázájából, mint egy kardvirág. Szoborszerű maradt játék közben is, csak a karjai s az ujjai mozogtak. Nem a teste: a lelke azonosult a zenével. Kemény feneke olyan gömbölyded volt, mintha az elviselhetetlenül pedáns műsorközlő rajzolta volna körzővel. A combja tartózkodóan kecses és pont olyan hosszú, mint Fauché zongoradarabja, amely éppen a végéhez közeledett.

Hősünk tekintete a térd gömbölyülete mentén a lábikra irányába vette volna útját, de a ruha kemény anyaga eltakarta az áhított gömbölyűség látványát. A térd fölött olyan formában gyűrődött meg a ruha, amely Hősünknek egy nyílvessző ábráját juttatta eszébe. Gondolatban követte a becsapódás irányát, s ekkor váratlanul megjelent a Zongoristennő által hiányolt néző.

Egy fej az oldalsó függönynyílásban.

Hősünk hátán végigfutott a hideg és önkéntelenül keresztbe tette a lábát.

Minden igyekezetét megfeszítve próbált a zongoristanő játékára figyelni, aki közben már Franck háromtételes művébe mélyedt. A prelúdiumra nem emlékezett vissza, de a himnikus korái magával ragadta. Kár, hogy nem tudott korábban figyelni rá, mert rövidesen vége lett. Kezdődött a fúga. A kissé tartózkodó bevezető után kergetőzni kezdtek a zongoristanő ujjai. A szoborszerű hölgy egyre tekervényesebb, egyre magasabbra törő futamokat bűvölt elő a zongorából. Félő volt, hogy nem tud a csúcsig eljutni, mert igencsak fogyófélben volt már a hangszer billentyűzete.

Ekkor csoda történt.

A zongoristanő ujjai — elrugaszkodva az utolsó billentyűtől — tovább kergetőztek a zongora melletti térben. A tekervényes dallam hihetetlen magasságokba hágott, majd megbokrosodott és tombolni kezdett. Aztán váratlanul elbizonytalanodott. Nekiiramodott, majd megtorpant, aztán újra nekifeszült, s megint visszahullt. Már-már vég nélkül ismétlődtek a hiábavalónak tűnő kísérletek.

Liszt Ferenc sem csodálta jobban az öreg Franck templombéli orgonavariációit, mint Hősünk most a Zongoristennőt. Akinek az ujjai úgy mozogtak a levegőben, mintha mutogatna valakire. Rámutat, aztán hirtelen meggondolja magát és visszahőköl. Megint rámutat, és megint visszagörbül.

Hősünk hátán végigfutott a hideg. Jobb keze hüvelykujját önkéntelenül huzigálni kezdte behajtott mutatóujja körmén.

Az oldalsó függönynyílásban ott figyelt mozdulatlanul a fej.

Hiába próbál Hősünk minden porcikájával a zongoristanőre figyelni, teljességgel képtelen rá. Szeme minduntalan visszasiklik a fejre, amely továbbra is mereven, szoborszerűen figyel a függönynyílásból.

Hirtelen tompa, artikulátlan nyögés hallatszik.

Hősünk felrezzen. Most veszi csak észre, hogy a koncertezők száma megszaporodott. A zongoristanő mellett egy fagottos úr áll a színpadon. Felemelt kezével jelzi társának, hogy ritmust tévesztett. Újra kell indítani a futamot.