Irodalmi Szemle, 2003
2003/5 - Kmeczkó Mihály: A fej (novella)
Kmeczkó Mihály a szőnyegen és elkezdte figyelni magát. Ebből az elmélyült tevékenységből csak a hétfő reggeli óracsörgés zökkentette ki. Ilyenkor amiatt volt lelkiisme- ret-furdalása, hogy a megfigyeléseiről elmulasztott jelentést készíteni. Egyszerűen képtelen volt unatkozni. Ha semmi sem történt körülötte, akkor figyelmét a benne lejátszódó folyamatokra összpontosította. Órákon át tudott gyönyörködni abban, hogy a vér áramlik az ereiben. Nem győzött rajta csodálkozni, mennyire más dallama van a nedveknek teste különböző tájain és zugaiban. Előfordult, hogy egy-egy gyűlés végeztével figyelmeztetni kellett: hazamehet, rajta kívül már senki sincs a teremben. Ezért, ha csak tehette, minden társadalmi eseményen, tömegmegmozduláson vagy társas összejövetelen az utolsó sorban foglalt helyet. Nem szerette, ha olyasmi történik a háta mögött, amiről nincs tudomása. Most is az utolsó sorban ült a hatalmas hangversenyteremben. Már bejövetelekor felfedezte az emberekben lappangó szorongást. Bármennyire nem akarta, rajta is egyre inkább eluralkodott. Úgy érezte magát, akár a kihallgatások alkalmával, amikor beidézték a belügyesek. Nem szerette, ha kizökkentik, ha megzavarják vagy gátolják a tervei végrehajtásában. Bosszantotta, hogy az előcsarnokba lépve egy hölgy azonnal felszólította: Szíveskedjék belépőjegyet venni. A ruhatárosnő sem valami lírai hangon kérte, hogy „adja le” a felöltőjét. A terem küszöbén pedig egy éltes amazon állta útját, s valószínűleg tévedésből utasította férfi hangon, hogy kezeltesse a jegyét. Mire beért a hangversenyterembe, már teljesen úgy érezte magát, mintha a belügy sötét folyosóin kacskaringózna az éppen esedékes kihallgatásra. Ott is minden emeleten igazoltatták, majd a rácsajtó döndülése, aztán a zár csikordulása következett. Akármennyire nem akarta, most is ezt vélte hallani minden irányváltoztatás után, amíg csak helyet nem foglalt az utolsó sorban. Itt nem kellett tartania attól, hogy nyitott visszavonultságában valaki hátulról megzavarja. Szemből azonban minden megtörténhetett. Ez a felfedezés rögvest nyugtalanítani kezdte, mihelyt leült. Hogy valamelyest csillapodjék a szorongása, percenként keresztbe rakta egymáson a lábát, s jobb keze hüvelykujját megállás nélkül huzigálni kezdte behajtott mutatóujja körmén. Sajnos a fejében — akárcsak az Univerzumban — nem akart szűnni az állandó háttérzaj. Akárhogy is igyekezett, nem volt képes fegyelmezni magát. Bár a kívülállónak olybá tűnhetett, ő a megtestesült önuralom. A hatalmas hangversenyteremben még mindig csak tizenhárom ember szorongott. Ekkor — miként Aphrodité léphetett ki a habokból, szinte észrevétlenül — megjelent a színpadon a zongoristanő. Bejelentette, hogy nincs mit tenni, ő lesz a tizennegyedik belépőjegyes néző. Ki is fizette már a jegy árát, ugyanis tizenhárom lelket számláló közönség előtt tilos elkezdeni a hangversenyt. Gyönyörű nő volt. Magas és huncut mosolyú. Valóságos Zongoristennő. Mihelyt elfoglalta helyét a bogárhátú zongoraszéken, Hősünk elkezdte a feltérképezését. Természetesen azzal a céllal, hogy ha hazamegy, feljegyzést készít róla, majd jelentést ír.
