Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - Pomogáts Béla: Erdély Adyja (előadás)
Pomogáts Béla lyek támogatták volna az erdélyi magyarságot, és tudatosították volna a magyar impériumra leső veszélyt. Jóllehet kerek fél évszázad állott 'volna rendelkezésükre 1867 és 1918 között annak érdekében, hogy stratégiai megoldást találjanak Erdély nagy történelmi kérdéseire, és valamilyen „svájci” jellegű megoldás révén, amelyet különben Ady barátja és eszmetársa: Jászi Oszkár is javasolt, próbálják rendezni az erdélyi románok és németek jogos követeléseit. Ady ugyanakkor Erdély sajátos történelmi és kulturális karakterét állította előtérbe, amelyet különben, a maga szabadelvű hagyományaival, politikai realizmusával érvényes mintának tekintett a nagy etnikai tömbök közé szorított és ezért nemzeti létében mindig is veszélyeztetett magyarság számára, Ennyiben Ady a transzszilvanizmus, az „erdélyi gondolat” első megfogalmazói közé tartozik, és 1905-ben közreadott nagy történelmi vallomása az Ismeretlen Korvin-kódex margójára az első azoknak az írásoknak a sorában, amelyek még jóval a trianoni „impériumváltozás” és az első világháború előtt a transzszilvanista gondolatnak hangot adtak. Nemcsak megelőzte, hanem meg is ihlette azokat a későbbi, már a tízes években fellépő kezdeményezéseket, így Bárd Oszkár 1911-es kolozsvári Haladás című lapját, Kós Károly 1912-es sztánai Kalotaszegét, Egyed Zoltán és Kállay Miklós 1914-es dési Erdélyi Figyelőjét, Sütő Nagy László 1915-ös Kolozsvári Szemléjét és Szentimrei Jenő 1918-as ugyancsak Kolozsváron közreadott Új Erdély című folyóiratát, amelyek Erdély önmagára találását és az erdélyi tradíciók életre keltését sürgették. Ez utóbbi különben „programadó” írásként a költő külön engedélyével a szóban forgó esszét közölte. Ilyen módon az Ismeretlen Korvin-kódex margójára és ennek írója a háborús megpróbáltatások között őrlődő és a trianoni rendezéssel elszakított Erdély magyar szellemi megújulásának ösztönzője lett. Ady mindig ragaszkodott Erdélyhez, és Erdély, az erdélyi magyarság mindig ragaszkodott Adyhoz: emlékéhez, eszméihez és szellemi örökségéhez. Ez a ragaszkodás küzdelmeket is kívánt, minthogy Ady költészete állandóan viharos viták középpontjában állott, és nemcsak Budapesten kellett megküzdeni ennek a költészetnek az elismeréséért, hanem Erdélyben is, mint Áprily Lajosnak a nagyenyedi kollégiumban és Molter Károlynak Marosvásárhelyen. Adynak voltak hívei az idősebb írónemzedék soraiban is, így a kolozsvári Jékey Aladár, aki már 1914-ben költői ciklussal tisztelgett előtte, igazából mégis a fiatalabb írók vették körül ragaszkodásukkal és szeretetükkel. A Trianon után fellépő új erdélyi magyar irodalom neves alkotó egyéniségei álltak életműve és szellemi öröksége mellé, így Áprily Lajos, Reményik Sándor és Szentimrei Jenő, akik költőként is felidézték alakját, illetve Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Ligeti Ernő és Tabéry Géza, ez utóbbi a nagyváradi Ady-kultusz szervezője, később az 1955-ben létrehozott emlékmúzeum igazgatója. A transzszilvanista szépirodalom, amely a Nyugat eszméit és irodalomfelfogását fogadta el, ugyanúgy Adyt választotta egyik mesterének, mint a fiatal népi indíttatású „második erdélyi nemzedék”, így Bözödi György, Kacsó Sándor és Jancsó Béla, akik Ady híveinek és tanítványainak vallották magukat. Erdélyben igen erős Ady-kultusz fejlődött ki az államfordulat után, román írók és közéleti vezetők: Emil Isac és Octavian Goga is előzékenyen támogatták
