Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - Pomogáts Béla: Erdély Adyja (előadás)
Pomogáts Béla Erdély Adyja Erdély Adyja Erdély Adyja Ady Endre gondolkodását és költészetét, politikai nézeteit és közírói tevékenységét nem lehet Erdély nélkül megérteni. Ő maga a Partium öntudatos szülötte, a „vén Szilágy’’ patriótája, Nagykároly és Zilah neveltje volt. Verseiben és más írásaiban nemegyszer idézte fel szülőföldjének természeti és emberi világát, kultúráját és történelmét. Ennek a szülőföldnek, Érmindszent környékének minden apró mozzanatát a költészet tárgyává, sőt mitikus tárggyá tette. Ahogy sokat idézett versében: a Séta a bölcső-helyem körül címűben is. Ebben a versben a hajdan volt Bence (bencés?) kolostor régen elnémult harangját szólaltatta meg újra, a „száraz, szomorú, repedt” Ér, az „ős dicsőségű Kraszna-árok” holt virágaira mutatott, a „truk horda dúlta” Kóló falu legendáját idézte, majd közvetlenül szülőfaluját szólította meg: „Ez itt a falu, az én falum, / Innen jöttem és ide térek. / Mindszentnek hívják hasztalan, / Mert minden gonosz rajta van, / S itt, jaj, átkos, fojtó az élet.” „Atkosnak, fojtónak” érezte történelem alá süllyedt, mindentől elhagyott szülőföldjének életét, ilyennek látta a szilágysági, a partiumi tájat, amelyet nemegyszer elátkozott, és még többször dicsőített. Hiszen az „a föl-földobott kő”, amelyhez másik híres versében önmagát hasonlította, nemcsak Magyarországra hullott mindig vissza, hanem közelebbről a Szilágyságba is, ahová a költő valami ősi ösztöntől és nem közönséges ragaszkodástól vezérelve Párizsból is, Budapestről is mindig vissza- és visszatért. A szülőföld ilyen módon, sokan beszéltek már erről, Ady költői világában mitikus természetet és jelentőséget kapott; ilyen mitikus költői holdudvar övezte a tágasabban értelmezett szülőföldet is, amelynek a Szilágyság, a Partium csak mintegy elővidéke volt. Erdélyre gondolok, amelyet Ady mindig saját szűkebb hazájának tekintett, kifejezésre juttatva költészetében és prózai vallomásaiban egy „erdélyi patrióta” érzéseit. Ady Erdélyt állította követendő példának a századforduló nehezen tájékozódó, identitászavarral küszködő magyar közélete elé, és ebben a példaállításban alighanem kettős szándék és tanulság rejlett: egyrészt meg akarta védeni, a magyarság számára meg akarta tartani Erdélyt, amelyről a kiegyezéses korszak kormányainak többsége megfeledkezni látszott, amelyet legalábbis gazdaságilag és kulturálisan nem támogatott, minden hathatósabb intézkedés nélkül eltűrte, hogy az erdélyi föld tekintélyes része idegen kézre kerüljön, és az erdélyi magyar, nevezetesen székely népfelesleg elhagyva szülőföldjét, idegenben keressen boldogulást. A századvég és a századelő kormányai, hihetetlen történelmi rövidlátással, megfeledkeztek a magyar Erdély érdekeiről, nem tettek kísérletet a nemzetiségi kiengesztelődés politikájával, mindössze „sajtórendészeti” kérdésnek tekintették a nagyromán irredenta törekvéseket, nem kezdeményeztek önálló gazdaságépítő és telepítési politikát, és többszörös sürgetés ellenére sem hoztak olyan társadalompolitikai intézkedéseket, ame
