Irodalmi Szemle, 2003
2003/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: Az írás mint játék, határsértés és bátorság
KÖNYVRŐL KÖNYVRE bán véve sikeres e technika alkalmazása, viszont talán éppen azért, mert túl sok (és talán túlságosan is mély) hatást szeretne kiváltani az olvasóban a szöveg, néhány mélypontja is akad. Ilyennek érzem például a A Bíder-Májer terroristacsoport története egyes passzusainak már-már önmaguk paródiájaként ható szentimentális jelentésképzését, a túlzásba vitt líraiságot („Nem maradt más, mint az ultramarinkék ég és egymás sós szájának az íze.” (38.)), majd az ezt ellensúlyozni próbáló kiszólásokat („Perverz játékaik is voltak, vagy ahogy András mondta, olyan belső terrorosak.” (48.)), hiszen, végül is, meg kell feleltetni a szöveget annak a szerzői szándéknak, amely a „bennünk élő barbárságot” célozta meg. (Ráadásul az idézett mondat kétszeresen is elárulja önmagát, hiszen „eredeti” lelőhelyén, A videodisznók esete és más történetek című kötetben ez a mondat még nem szerepelt a szövegben.) Nem tartom túl szerencsésnek a kötet címét sem (úgy érzem, mellékvágányra viheti az olvasást a szak- előtag), és túlzottan direkt megoldásnak érzem „Haynau-át- kának” felemlegetését (még akkor is, ha - szerintem elég szerencsétlen módon — a regény tetőpontján fontos szerephez jut), ráadásul éppen a szöveg döntő helyén szaporodnak el a túlságosan könnyen aktuálizálható és kódolható megoldások („csak hát jól jött ez a Haynau-átka, magyarokvagyunkbazdmag- virtus, meg minden”, „látja az Öregmalmot, ahol a gyerekek most nem játszanak rambósat vagy kinizsipálost”, „látja a kormányt az udvaron, az egész tetves jázmin- és kamillaillatú kormányt, a félkezű belügyminiszterrel együtt" (118.)). Ha valami problematikus számomra ebben a kötetben, az előbb említett apró hibák, bosszúságok mellett csak az, hogy éppen a könyv legfontosabb részét, ahol összekapcsolódnak a szálak, tehát az utolsó előtti, Szakbarbárok című fejezetet érzem minden fontos információja ellenére is esztétikailag sikerület- lenebbnek, gyengébbnek a többi fejezet által felállított mércéhez képest. Nem szabad viszont elfeledkeznünk arról, hogy Ficsku mindvégig, az egész regény ideje alatt rendkívüli játékokban és élményekben részesíti olvasóját. A Szakbarbárok szövege abból a - napjaink irodalmából talán túlságosan is hiányzó - kísérletezésből, a szöveg lehetőségeinek megállíthatatlan újratermeléséből táplálkozik, amely minden fontos műalkotásnak sajátja, s amely valószínűleg elég sok kockázattal is jár (talán ennek tudható be saját olvasói elégedetlenségem az utolsó előtti fejezettel kapcsolatban). Könyvének első „fejezet”-ét a jelenkori magyar próza egyik legerősebb kezdésének tartom, Az oltott méz íze című „fejezet” pedig remekül megírt, megrendítő olvasmány. A Szakbarbárok szövege eltérő világokat generál, nyugvópont nélküli nyitottsága a jellegzetes Ficsku-stílus értékeiből adódik. Az írás, az olvasás, az értelmezés határait feszegeti, és nem riad vissza az esetleges útvesztőktől sem. (Ficsku Pál: Szakbarbárok. Pufi Pressz, Budapest, 2002)
