Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - Pomogáts Béla: Kossuth Lajos alakja irodalmunkban (esszé)
Kossuth I^ajos alakja irodalmunkban amely nem ismeri meg, és nem követi a Messiásait. Jöjjön el a te országod! — a magyar ember mindenkinél mélyebben érzi ezt a fohászt.” A későbbiekben is többször jelent meg Kossuth alakja a magyar irodalomban, így Móra Ferenc Dióbél királyfi című ifjúsági regényében vagy Darvas József Harangos kút című munkájában. Ennek ellenére talán meg lehet állapítani, hogy elbeszélő irodalmunk, miként színpadi irodalmunk is, nem sokat tudott kezdeni Kossuth alakjával, egyéniségével, talán annak következtében, hogy ezt az egyéniséget a magyar történelem legfelső piedesztálján helyezte el a nemzeti érzület és a közmegegyezés, és a szinte mitikus fénybe került történelmi figura nem lehetett alkalmas a modern irodalomban kötelező normaként jelentkező lélektani elemzés számára. Mint ahogy a magyar drámairodalom is többnyire megkerülte Kossuth alakját, legalábbis sokat mond az a tény, hogy Németh László igen kiváló lélektani drámákban mutatta be Széchenyi István és Görgey Artúr sorsát és személyiségét, ugyanakkor Kossuth hiányzik történelmi drámáink hősei közül. Valójában ezt a mitizáló és legendát építő (szinte kötelező) hagyományt törte meg Cseres Tibor, midőn érdeklődése Kossuth alakja felé fordult, és megírta Én, Kossuth Lajos című regényét, amely 1981-ben került az olvasó elé. Cseres belülről kívánta ábrázolni és ezáltal megérteni az államférfi cselekedeteit és politikai döntéseit. Olyan, különben Kossuth kora óta szüntelenül aktuális kérdésekre keresett hiteles választ, mint az ország függetlenségének ügye, nevezetesen az az örök magyar történelmi és politikai dilemma, miszerint egy kicsiny és szomszédai által szorongatott, a nagyhatalmi stratégiáknak kiszolgáltatott ország miként is tudja függetlenségét helyreállítani és megvédeni, vagy az a kardinális és utóbb a történelmi Magyarország sorsát oly kedvezőtlenül eldöntő kérdés, hogy miként lehet egy többnemzetiségű államot az ébredő nacionalizmusok korában fenntartani. Cseres egyes szám első személyben írott regénye Kossuth belső világát, önmagával vívott küzdelmeit kívánja megvilágítani, azokat a gondolatokat és érzéseket próbálja rekonstruálni, amelyek megszabhatták az államférfi döntéseit, tetteit. A magyar drámairodalom, és ez meglepő lehet, legalábbis igazán maradandó művekben alig szentelt figyelmet Kossuth alakjának. Mégis van egy történelmi drámánk, amely történeti hitelességgel, lélektani átéléssel és igaz költészettel mutatta be ezt az alakot: Illyés Gyula 1953-ban írott Fáklyaláng című drámájára gondolok, amely igen nagy sikert aratott annak idején a budapesti Katona József Színházban, majd több vidéki és Kárpát-medencei magyar színpadon is, például Marosvásárhelyen, ahol több mint száz előadása került a közönség elé (az 1956 januárjában tartott századik előadáson maga a drámaíró is megjelent). Illyés különben versben és prózában egyaránt elkötelezetten foglalkozott az 1848—1849-es szabadságharc örökségével és Kossuth tevékenységével. Kossuth-drámája a magyar történelem legendás alakját állítja színpadra, és — szemben a második felvonásban ugyancsak megidézett, hideg fejjel gondolkodó, racionalista Görgeyvel — a kormányzó valóban romantikus színezetet kapott, a nép körében élő Kossuth-legendák mitikus tulajdonságait hordozza. Illyés valójában az 1953-ban (Sztálin halálával) kissé megrendült
