Irodalmi Szemle, 2003
2003/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Alabán Ferenc: Irodalmi kölcsönhatások világában (Z. Erdélyi Margit: Az irodalom és vetületei)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE marad, ezzel is jelezve, hogy a filozofikus tartalommal telített téma további folytatást érdemel. Hasonló struktúrája van a katarzisról szóló fejtegetésének (A katartikus élmény a drámában), melynek bevezetéseként a szerző a drámairodalom és a színházművészet szimbiózisát jellemzi, majd a drámaelméleti és a teatralógiai szempontok és módszerek elkülönítését tudatosítja. Fontosnak tartja ebben a kontextusban az olvasás jelentőségét kiemelni, bár a drámák olvasása szinte csak a szakemberek kiváltsága és erénye. A katarzis összetett problémáját történetiségében szemléli és a sokféle tendencia, a befogadó/befogadás szerepköre, az élményszerűség drámai lényegének áttekintése szükséges a témában való tisztánlátás eléréséhez és az érték kiválasztásához. L. Erdélyi Margit esztétikai és művészetpszichológiai szempontból Lukács György bölcseleti katarziselméletét tartja meghatározónak és egyúttal a legteljesebbnek, a lukácsi fogalomhasználatot véli a leghitelesebbnek. E témáról bizonyára külön könyvet kellene írni ahhoz, hogy az egyes „elméletek” áttekintésében esetenként ne csak rövid minősítésre teljesen és az indoklások helyett ne csak idézetek prezentálódjanak. Az elméleti kérdések mellett L. Erdélyi Margit példát is ad a komplex drámai mű elemzésére (Sütő András drámájának interpretációja). Ez a terjedelmes és részletes műelemző tanulmány lehetőséget ad a romániai magyar író alkotói és emberi attitűdjének bemutatására, annak a ténynek a hangsúlyozására, hogy Sütő drámaírói munkássága egyben alkotói csúcsteljesítménye. A kiválasztott mű - az Egy lócsiszár virágvasárnapja - drámaelméleti szempontok alapján van elemezve, ezért a szerző nem a színházi értékeket és elfogadhatóságot veszi alapul, hanem a drámaszöveg nyújtotta lehetőségeket. Ez nyitja és egyben szűkíti az elemzés, de nem az értelmezés terét. A főhős (Kolhaas Mihály) alakjának és helyzeteinek változása, a szférák, a pozitív és negatív viszonyulások alakulása bonyolult rendszert alkotnak, melyet az elemző a drámai főhős körüli szereplők elhelyezkedésében és minősítésében, a főhőshöz való viszonyulásukban láttat. A rendszerben levő kommunikációs kapcsolat meggyőzően tárja fel a változásokat és a bekövetkező tragédiát. Az elemzés során nyer fokozatosan érvényt, hogyan fejlődik ki a „háromlépcsős tragikumgócsor”, amely az idill halálát, az illúzió halálát és befejezésként az ember halálát jelenti. Ezt a gradáló drámai kifejletet az elemzésben több grafikonos illusztráció teszi még érthetőbbé, hatásosabbá és elfogadhatóvá. A drámai művek interpretálásával kapcsolatban a szerző nem tudja elfogadni azt az egyoldalú szemléletet, hogy a drámai műfajokat csupán színházi, tehát szcenikai megoldások alapján elemezhetjük és értékelhetjük. Saját elemző módszereit a drámaelmélet által elfogadott elvek szerint alakítja ki, annak terminológiáját használja, és célzatosan vonatkoztatja a műnem fogalomra, illetve az adott műalkotásokra. így drámai szövegeket értelmez, s a színjátékot a színházművészet tartozékaként jellemzi és különíti el, melynek jelrendszere az előadó színész fizikai megjelenésén, mimikáján, játékán, beszédén, (meta)kommunikációján alapszik. Az idevonatkozó kérdéseknek, helyzeteknek és ismérveknek L. Erdélyi Margit külön értekezést (A színház- és drámaművészet kölcsönös áthajlásai) is szentel kötetének első fejezetében,
