Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - Pomogáts Béla: Kossuth Lajos alakja irodalmunkban (esszé)
Pomogáts Béla a Castle Gardenben kiszállunk, a nép ott lesz tömegesen, s vár egy beszédet; onnét a fogadóba hajtunk, hol addig, míg New Yorkban maradunk, a város vendégei leszünk, úgy, mint eddig is mindazon magyarok, kik már előbb a Mississippi hajón megjöttek, azok voltak, s a város által láttattak el.” A századvég elbeszélő irodalmában viszonylag ritkán találkozhatunk Kossuth alakjával, talán annak következtében is, hogy ennek a korszaknak az érdeklődését nem annyira az 1848—1849-es korszak (és következményei) foglalkoztatták, inkább korábbi történelmi korszakok, gondolok például Mikszáth Kálmán és Gárdonyi Géza történelmi regényeire. Mikszáth különben a gyermek Kossuth alakját is felidézte egy anekdota keretében Különös házasság című regényének első fejezetében. Tolnai Lajos, a századvég mára szinte elfeledett elbeszélője pedig Báróné ténsasszony című regényében szólt arról a szinte vallásos várakozásról, amely az egyszerű nép körében élt a száműzetéséből egyszer majd visszatérő és ismét a magyar függetlenségi harcok élére álló Kossuth iránt. Kossuth alakja természetesen jelen volt a huszadik század magyar irodalmában is. Elsősorban Móricz Zsigmondnál, aki több munkájában, így Rózsa Sándor-regényeiben és A boldog ember című művében. Móricz igen nagy elismeréssel ábrázolta Kossuth alakját, mindazonáltal, hogy így mondjam, „népi” nézőpontból ítélte meg az államférfi tevékenységét, és ezért meg kívánta fosztani alakját azoktól a mitikus vonásoktól, amelyekkel a 19. század regényirodalma, emlékirat-irodalma ruházta fel. Olyan történelmi hősként mutatta be, aki akkor volt képes igazán nagyszabású tetteket végrehajtani, ha szándéka teljes mértékben találkozott a népi tömegek vágyaival és igényeivel, ha ezeket a vágyakat valósította meg. Valójában egy másik mitologikus aurával ruházta fel, A boldog ember tanúsága szerint, a szabadság bajnokának dicsfénye után a népi hős aurájával. „Egy igazi vezére vót a magyarnak — jegyzi fel a »boldog ember« szavait —, Kossuth Lajos, senki több... Mer ez a Kossuth Lajos a Ferenc József nagybátyjánál, a Ferdinándnál vót a kancellárián. Ő vót a király alattvalója. Ott dógozott mindenféle levelekkel. De azér dógozott az ide Magyarországra is a többi nagyurakkal, hogy elálljon a németektül, hogy egy szép magyar haza legyen... Mikor látta, hogy mán több nagyurak vele vannak, akkor hazahozta a leveleket. De aztat a németek nem szerették, erről kezdődött a háború. Mer a Kossuth Lajos azt akarta, hogy egy szép Magyarország legyen, hogy itt mindenki tisztességes életet élhessen.” Móricz Zsigmond mellett mások, így Ady Endre és Juhász Gyula is megrajzolta a maga képét Kossuthról. Ady fiatal debreceni újságíróként a Debrecen című napilap 1899. június 17-i számában vonta kérdőre a cívis várost, hogy miért késlekedik a szabadsághős szobrának felállításával: „Debrecennek — jelentette ki — a Kossuth-szobor felállítása becsületbeli kötelessége!” Juhász Gyula pedig Holmi című kötetének aforizmái között tett vallomást arról az elkötelezettségéről, amelyet Kossuth Lajos öröksége és emléke iránt érzett. „Ez a hét betű — mondotta Kossuth nevére gondolva — a magyar égbolt göncölszekere, amely mindig mutatja az utat a szabadság győzelme felé. Széchenyi csak legnagyobb, Deák csak bölcs, de ő a mi édesapánk, (...) Kossuth nem tragikus alak. Mint ahogy a messiások nem tragikusok. Tragikus az a nép,
