Irodalmi Szemle, 2003
2003/4 - Ferdinandy György: Feleségem és a felcserek (novella)
Ferdinandy György így vagy úgy! A dolog vége mindig ugyanaz volt. A korsó ugye addig jár a kútra, amíg be nem kapja a legyet. Ilyenkor el kellett dönteni, hogy mit csinál az ember. Mert a terhességet nem lehetett csak úgy megszakítani. Ha megtörtént a baj, a tettes vagy megfutamodott, vagy vállalta a következményeket. így jött létre a frigy. Első nekifutásra így vettem el én is a feleségemet. Az én gyerekkoromban még jóságos doktorbácsik voltak az orvosok. Az úrigyerekek csak később lepték el a szakmát. Elterjedt a betegbiztosítás, a gyógyítás egyre kevesebb áldozattal járt, és egyre jobban fizetett. Ma pedig az orvosok félistenek itt Galliában. A nőgyógyászhoz nem is mertem bemenni. Kint vártam meg, az utcán, hogy a tudomásomra hozzák: készülhetek a kézfogóra. Clo nem tévedett. Mielőtt rendelésre ment, feleségem egész nap kenegette, illatosította magát. Az ember pedig ugye hallgatott és fizetett. Később már nem maradtam az utcán, de őt magát, az orvost, sose láttam. Tudtunk egymásról: találkozni minek! Kőműves voltam azokban az időkben, nem vetett fel a pénz. Tudtam, hogy közkórházban fog szülni az asszony, a magánklinikákba nem bejáratosak a kőművesek. A pénzemből csak egy különszobára tellett, oda is úgy kellett beszöknöm, munkaruhában. Ki kellett játszanom az őröket. Pedig nem hiányoztak a figyelmeztetések. A járóbeteg-rendelésen orvostanhallgatók látták el a pácienseket: — Beléd világítanak — mondta Clo —, és mégcsak nem is tudják a neved. Mint a barmokkal, úgy bánnak veled. Mit lehetett csinálni! A biztosító ilyen ellátást fizetett. Persze lehet, hogy nem volt szerencsénk. A fiam fogókkal, feszítővassal született. Megmentették ugyan az életét, de a szó szoros értelmében kettészakították a feleségemet. Egy ilyen szülés után sokáig nem is nyúlnak az asszonyhoz a férfiak. Én nyúlhattam volna pedig: Clo nem is vette volna észre. Nem érzett semmit a világon, se fájdalmat, se örömet. Panaszt akartam tenni, de nem engedte, hogy elkísérjem. Azt mondta: egyedül is elintézi a dolgokat. Azután nem intézett el semmit, és minden a régiben maradt. Nem szívesen, de bementem helyette. Nem mintha féltem volna, de tudtam, hogy kiabálni fogok. Utána pedig majd szégyellem magam. Tévedtem: pillanatok alatt leszereltek. A főorvos a vállamra tette a kezét, és azt mondta: — Nézze, fiam. Hogy ez itt megyei szülészet. Itt csak a lényegre összpontosítanak: világra segítik a magzatokat. Összevarrni az anyákat?! Ki érne rá ilyesmire! — Különben is — mondta, és bizalmasan rám hunyorított — ezek olyanok, mint a nyulak. Miközben ezt mondom itt magának, a legtöbb már újra állapotos. A kórházzal szemben volt egy bár. Da Rui vezette, egy régi nagyválogatott. Még Ben Barek idejéből, amikor telepesrádión hallgattuk a közvetítéseket, és azt se tudtam, merre van a stadion. Bementem. Égette arcomat a szégyen. Kegyetlenül leittam magam.
