Irodalmi Szemle, 2003
2003/4 - Ferdinandy György: Feleségem és a felcserek (novella)
Feleségem és a felcserek Akkoriban olvastam Mária Antónia biográfiáját, és a kis hercegnő története a könnyekig meghatott. Hasonló helyzetben voltunk mi is, mint ő és Lajos. Hiába próbálkoztam, Clo jéghideg maradt. Azután múlt az idő, és mi abbahagytuk a próbálkozásokat. Sokat dolgoztunk azokban az időkben. Én könyvben utaztam, elvállaltam mindenféle vezérképviseletet. Feleségem titkárnő lett egy klinikán, fül-orr-gé- ge szakon. A közös dolgainkról nem beszéltünk. Hallgattam és Clo is hallgatott. Munka után megvártam őt. Ha korán érkeztem, a főorvos beintett magához, és elbeszélgetett velem. Illatos emberke volt, tök kopasz, de még nem egészen öreg. Egyszer megfájdult a fülem. Akkor bújt ki a szög a zsákból: szájon csókolt, miközben kimosott és megtörülgetett. Clo sápadtan ült mellettem a kocsiban. — Ne csodálkozz! — mondta, miután végighallgatott. Ezek ilyenek. Akkor jutott először eszembe, hogy nyilván őt is leteperték már a felcserek. Este melléfurakodtam az ágyban: — Valid be! — követeltem. Melyik az? Mit csináltak veled? — Orrba-szájba! — kacagott fel keserűen. Aznap nem tudtam meg többet. Legfeljebb annyit vettem észre, hogy míg én mindenről lemondtam, ő továbbra is reménykedett. Féltékeny lettem, minek tagadni! Esténként most is érte mentem a munkahelyére, de nappal nem tudtam őrizni a feleségemet. Ezek pedig bent laktak a klinika épületében, a felcserek. Alaposan szemügyre vettem őket. Érdekes, nem az foglalkoztatott, hogy megcsal a feleségem. Hanem, hogy melyik ejtette meg. Nem emlékszem jól, hogyan derült ki az igazság. Addig zaklattam, amíg kibukott belőle: ha tudni akarod, igen! — De hogyan? — hebegtem. Egészen más gyanakodni, mint megtudni a tényeket. — Hogyan! — mérgelődött. Megmutassam? Hátat fordított, megmutatta. Különös teremtmények az asszonyok. A főbejáratot még így is, csak azért is fenntartotta nekem. — És? — Mit és! — Mindennap? — Nem mindegy? Vele se jobb, hát nem érted?! Nem sírtam, mégis folyt a könny a szememből. Megkérdeztem tőle, hogy akkor meg minek! Aznap este még megfogadta, hogy ezentúl hiába hívják. Nem is ment be. Beteget jelentett, ült mellettem a kocsiban, miközben végiglátogattam a klienseimet. Azután, ugye, szükség volt a pénzre. Visszatért a régi medrébe az élet. Helyreállt közöttünk újra a csend. Elfelejtettem mondani, hogy egy pillanatra fellázadtam én is. Fogtam egy kis ápolónőt valahol vidéken. Emlékszem, bociképű lányka volt, szepegve kuporgott mellettem az ülésen. Én pedig nekiestem, letéptem róla a ruháját. Mindjárt az első parkolóhelyen. És, ugye, semmi. Hiába. Pedig milyen aranyos volt! Úgy dédelgetett, mintha
