Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - Varga Imre: A sivatagi oroszlán szárnyai (elbeszélés)
Varga Imre most), de a képek pergése szabad, nem akarom irányítani őket, visszaömölnek oda, ahonnan fakadtak, ezt figyelni jó, örömet ad, visszatérít az útra. * Hét óra. Messziről kurjongatás, óbégatás hangzik és mintha dobot is püfölnének meg-megakadva. Ezek már az ünnep hangjai vagy még az éjszakából nehezen kitaláló részegek duhajkodása? Nem tudom. Egy-két órával később a dobost követve elvonulnak lovaikon a díszhuszárok. * A lejegyzés itt a lépcsőn kissé zaklatott, először a fedőlap-kalapálás miatt, majd az alig olvasható éjszakai firkák miatt, aztán délben az addigra már tajtrészeg felső szomszéd áll meg a kapu előtt, látva, hogy írogatok, mert okvetlenül tudni szeretné, miért harcol egymás ellen zsidó, keresztény, muzulmán, amikor már 1136-ban közös egyetemük volt. Ennyi lenne a fejlődés. Ennyi, mondom neki. Aztán a MIÉP választási újságát hozza egy ismerősöm, hosszú ősz haja hátul copfba kötve. Belső nyugtalanság, szórakozottság is van bennem. Észreveszem szótévesztéseimet, elírásaimat. A felszín, a sokféleség, nyugtalanság és az időzavar egy bugyorban. Szűk kis világ, mint az álmomban fogva tartó kamra. Leírhatom: zaklatott, tevékeny, eredményes nap volt. Március 16. Borús idő, egy kis eső is lepergett, jó ok arra, hogy házamban maradjak. Ilyenkor közvetlenebb, élőbb a belső tér, egészen addig, míg e tapasztalatra szavakat nem keresek. A találó szavak öröménél fontosabb a csendé, jelentéses mozdulatoké. Annyi minden vár kimondásra és mi mégis helyette fecsegünk. Tér, mélységek nélküli mondatok mindenfelől. Most kinek írom ezt itt? Magammal beszélni bolondság, és mások nincsenek itt. A nyelv, a gondolat elfedi a tudatosságot. Másra mutatni viszont mint a létre, az egyre, de hát ez is lehetetlen, mert hogy mutathat magára az egy?, szóval se szavak, se hallgatás. Nem ez, de nem is a fehér papír. Akkor mi? * Mire megnevezed, már csak emlék. * A szépet nem lehet megalkotni, megcsinálni. Ez agyrém. Ha figyelmed éberséges, átéli, hogyan ébred önmagára, nem kell hozzá formát keresned. Adja szívesen az idő, mesterségbeli jártasságod, tudásod. * Nagyon vágyom a tiszta jelenlétre. De a vágy méreg, bemocskolja azt, ami van, kimar az örök pillanatból. Az idő nélküli a valóságos, ebben ébernek maradni. Minden itt van, én miért nem? Nem a módszer az eszközök mindenáron, mert ha hozzájuk kötődsz, eltéveszted az utat. * Kevés esemény. A lét inkább átfényli, mint a tüsténkedő időt. * A vagyok tudatossága megoldja a kötelékeket, kilazítja belőlem a szavakat is. Mint hajóból a távolodó part, ami én voltam. Integessek? Nincsen már kinek.
