Irodalmi Szemle, 2003

2003/3 - KÖSZÖNTJÜK A 65 ÉVES CSELÉNYI LÁSZLÓT - Escorial avagy a Cs-tartomány (Szemelvények egy gyűjteményes kötetből) Rákos Sándor: Ének Babilonban, Petőcz András: Végtelen hömpölygés (48), Papp Tibor: Lássuk a főbe lőtt narancsot!, Esterházy Péter: Cselényi, Tőzsér (56)

Köszöntjük a 65 éves Cselényi Lászlót

kapcsolatai is ez irányba mutattak. Cselényi némi fészkelődés után megtalálta a helyét közöttünk, s elég gyorsan a csoport egyik összetevőjeként ő is hozzájárult a műhelyesekről formált kép további alakulásához.

Ma már felmérhető, hogy a visszatérése után őt ért vádak ellenére, mi nem hatottunk többet rá, mint amennyit ő hatott ránk, többek között azzal, ahogy rávetette magát egy-egy újabb felfedezettjére. Ami hatott rá, az maga a világ volt, az új élethelyzet, amelyikben neki kellett magáról gondoskodnia, amelyikben rá kellett szoktatnia magát az aktív önállóságra, fizikailag és szellemileg egyaránt, arra, hogy a világ vagy az irodalom megismerésében, ez irányú ismereteinek kiszélesítésében saját magának kell a befogadó, az elemző és a bíráló szerepét eljátszania. Hihetetlen éhséggel és energiával rontott rá a francia nyelvre. Miután néhány szót megtanult, könyvet vett a kezébe: azt hiszem, Camus-vel kezdte. Minden alkalmat megragadott, hogy költőkről, irodalomról, könyvekről beszélgessen. Ugyanakkor tudni kell azt is, hogy Cselényi László nem volt hős, a nehéz fizikai körülményeket nyűgösen viselte el, hangosan szenvedett, nincstelen mivoltával nem tudott kibékülni. Fázott, hiányolta a társadalmi elismerést, a biztonságot. Csak baráti társaságban oldódott fel, különösen egy kiadós vacsora után, melyet literes üvegben vásárolt olcsó kocsisborral locsoltunk meg (néha a lerészegedésig).

Első idegen karácsonyát, az 1965-öst, Pátkai Ervinéknél töltötte néhány csóró, családtalan műhelyes társaságában. Egy véletlenül megtalált jegyzet tanúsága szerint odamenet jót beszélgettünk az alkotásról, a vers születéséről, arról, hogy a költő állandóan jeleket gyűjt, melyeket agya kohójában összeolvaszt a már ott található jelekkel, majd az innen apránként felszínre kerülő morzsákból állítja össze a verset, mely csápjaival kötelezően az irodalmi jelenhez kapcsolódik. Nem sokkal utána James Joyce és Rózewicz, a lengyel költő, volt beszélgetésünk témája. 1966 februárjában pedig felfedezte magának francia eredetiben Rimbaud-t.

Március elején nyelvgyakorlásként és irodalmi fejtágításként Georges Perec Quel petit vélő a guidon chromé au fond de la courP című könyvét kezdtük el, ketten, lefordítani magyarra. A könyv magyarítása, mintha laboratóriumi munkát végeztünk volna, rendszeresen, hetente összehozott bennünket s mindkettőnk számára minden alkalommal csillagszóróként szórta a francia nyelv alkati szépségeit és a szerző invenciózus tehetségét, nyelvi találékonyságát bizonyító váratlan alaktani és fogalmi fordulatokat. Cselényi Lászlónak nemcsak nyelvtanulásként jelentett sokat ez a munka, Perec stilisztikai bravúrja és mindenféle kulturális utalásai is jócskán tágították irodalmi látókörét és érzékenységét. Ez a rendszeres tevékenység alkalmat adott arra is, hogy a fordításról való vélekedésünket összevessük, csiszolgassuk. A könyvecskének szinte minden sora azt bizonyítja, hogy a nyelv elemi részecskéivel való játék nem fordítható le, legfeljebb valami hasonlóval érzékeltethető, azaz csak alkotónak, költőnek kitűzhető feladat. Már jó néhány oldalnyi fordítás állt mögöttünk, amikor májusban találkoztunk Georges Pereckel, akit elsősorban könyvéről: a Miféle kis nikkelezett kormányú bicikli áll hátul az udvar- banP-ról faggattunk és akitől főleg azt vártuk, hogy egyik-másik argóba csavarodó szavának a jelentését fedje fel előttünk. A később kora egyik