Irodalmi Szemle, 2003
2003/3 - KÖSZÖNTJÜK A 65 ÉVES CSELÉNYI LÁSZLÓT - Escorial avagy a Cs-tartomány (Szemelvények egy gyűjteményes kötetből) Rákos Sándor: Ének Babilonban, Petőcz András: Végtelen hömpölygés (48), Papp Tibor: Lássuk a főbe lőtt narancsot!, Esterházy Péter: Cselényi, Tőzsér (56)
Köszöntjük a 65 éves Cselényi Lászlót szerzőket. Volt 1-es, 2-es, 3-as. Arra nem emlékszem, ezen a szafárin ki került legfölülre, de ma is a szemem előtt van, amikor a hatvanas évek végén felfedezte magának Ezra Poundot, akkor az 1-es szám csak őt illette meg. Könyvekkel megrakodva búcsúzott el s tűnt el a forgatagban. A szerkesztőségbe visszatérve, kollegáim megdöbbenéssel hallgatták a könyvekre elköltött kilencvenöt frank történetét. A mi szemünkben ezzel megpecsételődött a sorsa: elévülhetetlenül rokonszenvesnek találtuk. Ennek fényében az, hogy annyit és ott segítünk rajta, amennyit tudunk, a lehető legtermészetesebbnek tűnt. A szerkesztőségben töltött rövid másfél óra alatt Cselényi László töredelmesen bevallotta: minden vágya az, hogy hosszabb időt tölthessen Párizsban, nyitott szellemi környezetben élhessen és az irodalom csak hallomásból ismert modern áramaiban megmártózhassék. Nem sokkal látogatása után Nagy Pál feleségének, Emilienne Deschamps- nak kikezdhetetlen aláírásával fiktív francia ösztöndíjat ajánlottunk fel neki - miközben egy másik levélben tudattuk vele, hogy lakással, kevéske pénzzel segíteni tudjuk, de ösztöndíjról szó sincs. Figyelmeztettük: csak akkor szánja rá magát az utazásra, ha elég erőt érez magában ahhoz, hogy Párizsban valamilyen egyszerű kétkezi munkát is elvállaljon. Több hónapos levelezgetés, helyi kérvényezés és ilyen-olyan várakozás után 1965 őszén megérkezett ál-ösztöndíjasunk Párizsba. Hallatlanul nagy lelkierő kellett ahhoz, hogy elszánja magát az útra, egyrészt azért, mert a hatóság megpróbálta információgyűjtésre beszervezni, amire ugyan nemet mondott, de soha nem tudhatta, mikor csap vissza rá bumerángként határozott ellenkezése, másrészt azért, mert vállalkozása előd, azaz példa nélküli volt, harmadrészt pedig azért, mert megszokott világát felrúgva kellett nekivágnia a bizonytalannak. Ne felejtsük el, a nagy kirándulás rosszul is elsülhetett volna. Bárki felteheti a kérdést: reflektorom fényében miért az emberre vonatkozó események mozgását láttatom, miért nem Cselényi László költői munkájára összpontosítok, miért nem verseit elemzem. Azért, mert az életében ekkor bekövetkezett változás hatalmas csuszamlást idézett elő költői tevékenységében. Ma már senki nem vitatja, hogy Cselényi László Párizs utáni művei ugyanarról a tőről fakadnak, mint a Párizs előttiek, de, akárcsak az oltott rózsáknak, más a színük, más a szerkezetük. Annak a kornak s annak a megerőltetésnek, ami akkor Cselényire várt, ketten-hárman voltunk a tanúi - amit ebből fontosnak tartok, szóra érdemesnek, kiemelendőnek, azt, úgy vélem, el kell mondanom, ugyanis a Cselényi-opus alapos megismerésének elengedhetetlen feltétele a párizsi próbatétel részleteinek a feltárása. Fontos momentum az is, hogy Párizsban Cselényi László a Magyar Műhely vendége volt. Az akkor öt éve alapított lap és a vonzáskörében mozgó írók, költők, képzőművészek, filozófusok, nyelvészek csoportja a hatvanas évek második felében már jól körülírható szellemi konglomerátumot jelentett. Egyik legfontosabb téma a Műhely berkeiben ekkor az irodalom marxizmustól mentes átértékelése volt: a humanista hagyományok felerősítése, a magyar irodalomtörténet főleg huszadik századi ágainak átrendezése és a legmodernebb irodalmi áramlatok felkarolása. A műhelyesek világirodalmi érdeklődése ekkor már a legmodernebb szerzőket vette célba, s a lap bontakozó francia
