Irodalmi Szemle, 2003

2003/3 - KÖSZÖNTJÜK A 65 ÉVES CSELÉNYI LÁSZLÓT - Escorial avagy a Cs-tartomány (Szemelvények egy gyűjteményes kötetből) Rákos Sándor: Ének Babilonban, Petőcz András: Végtelen hömpölygés (48), Papp Tibor: Lássuk a főbe lőtt narancsot!, Esterházy Péter: Cselényi, Tőzsér (56)

Köszöntjük a 65 éves Cselényi Lászlót

alkalmi étkezde és tanácsterem, vagy éppen vendégszoba, melynek falai között megfordult az élő magyar irodalom szinte minden számottevő egyénisége.

Termetre inkább kicsinek mondható, zömök, élénk szemű fiatalember állt előttünk. Első pillantásra a keletről jöttek minden jegyét magán viselte: cipője, ruhája a honi konfekció évtizedes férfidivatjáról árulkodott, ami pedig zsebéből, táskájából került elő: papír, ceruza, zsebkendő, golyóstoll, az a szocialista ipar bőre méretezett, robusztus terméke volt. Egy busznyi fiatallal együtt társasutazott ki néhány napra Franciaországba. Egyetlen párizsi szabad délutánján a Magyar Műhelyt kereste fel. Névjegyként első könyvét, a Keselylábú csikókoromat tette le az asztalra. Égett a szeme a kíváncsiságtól. Minden könyvet, folyóiratot, ami a keze ügyébe került, azonnal felmarkolt, azonnal fellapozott, beleszippantott és némi vacillálás után rosszul titkolt fájdalommal tett vissza a helyére. Gyorsan kisült, hogy irodalmi ízlésvilágunkban bőven vannak egymást fedő területek. Az ő iránytűjének mágneses pólusa a Juhász Ferenc-Nagy László-féle költészeti vonulat volt, de jártas volt a klasszikus és a modern európai költészetben is. Irodalmi ismereteit, mint később költeményeinek anyagát, mindig rendszerbe foglalta, a költőket pedig értékrend szerint rangsorolta. Tökéletesen ismerte a magyarországi irodalmi helyzetet, a jelesebb alkotókkal, főleg költőkkel, személyes kapcsolatban volt, bejárt a hangadó folyóiratokhoz. Korán felismerte a kreatív tevékenységet megnyomorító geopolitikai adottságokat. Jól látta az irodalmi élet szereplőin a politika szeplőit, s ebből eredően halhatatlanságot ígérő kertjéből a kirívóan pigmentált bőrűeket könyörtelenül kiutasította. Politikamentes értékrendje csak egy-két ügyesen reklámozott (némi tehetséggel is megáldott) szerző esetében bizonytalankodott. Bábi Tibort pontosan a helyére tette, de Simon Istvánnal szemben, bizonyára Juhászék hatására, kevésbé volt határozott.

Bőven volt miről beszélnünk, majd amikor hétköznapi dolgokra terelődött a szó, nekünk, párizsiaknak csodálkoznunk is: ugyanis nem akart sem orkánt (akkoriban ez a hártyavékony műanyag esőkabát volt a nyugatra utazók slágere), sem nejlonharisnyát venni, nem akart sem csencselni, sem kaszinózni. Pénze annyi volt, amennyi a társasutazóknak kijárt, azaz semennyi, de ezzel nem foglalkozott. Megesett rajta a szívünk, összedobtunk neki száz frankot (kb. három orkán árát), mondván: legyen neki is, a költőnek, néhány fillérje ajándékra, ne csak az ügyeskedőknek. Mert, hogy költő volt a javából, azt hamar felmértük. Búcsúzásra készülődve - immáron száz frank boldog birtokosaként - megkérdezte: a jelenlévők közül tudna-e valaki segíteni neki némi vásárlásban. Rövid összehangolás után rám hárult a feladat. Elindultunk a Latin negyed sűrűjének közepe felé. Mit akarsz vásárolni, hova menjünk? - kérdeztem tőle. Könyvesboltba, vágta rá gondolkodás nélkül. A Szent Mihály útján leledző Egyetemi Könyvkereskedésben kötöttünk ki, ahol Cselényi László — anélkül, hogy tudott volna franciául — száz frankjából kilencvenötért francia (zseb)könyveket, főleg modern költőket vásárolt: Rimbaud-t, Verlaine- t, Mallarmét, Apollinaire-t, Bretont, Chart, Michaud-t. Igen nagy gonddal válogatott, miközben állandóan faggatott, hogy melyik költőt tartom fontosabbnak, kit kinek tennék elébe, és egy fecnire írta a sorszámmal rangsorolt