Irodalmi Szemle, 2003
2003/3 - KÖSZÖNTJÜK A 65 ÉVES CSELÉNYI LÁSZLÓT - Escorial avagy a Cs-tartomány (Szemelvények egy gyűjteményes kötetből) Rákos Sándor: Ének Babilonban, Petőcz András: Végtelen hömpölygés (48), Papp Tibor: Lássuk a főbe lőtt narancsot!, Esterházy Péter: Cselényi, Tőzsér (56)
Köszörűjük a 65 éves Cselényi Lászlót lálható benne vendégszövegként vagy idézetként néhány sor Hérakleitosztól, Arisztotelésztől, Dosztojevszkijtől, Spinozától, Joyce-től, Beckett-től, Kassák Lajostól, illetve a Genezisből, a Gilgames-eposzból, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Ezek a sorok szervesen építik tovább a Cselényi-művet, nyelvileg, szerkezetileg belesimulnak a szövegfolyamba, hogy ezáltal is áttételesebb, többértelműbb és sokrétűbb legyen maga a Duna-eposz. Cselényi a sajátos szövegépítésével azt sugallja nekünk, hogy egy végtelen összegző művet tartunk kezünkben, amely alkotás - miként a Duna, ez a számtalanszor jelképpé növekedett folyó, irodalmunk örökös metaforája - mindannyiunkról szól, a Duna-tájon élő emberekről, még akkor is, ha látszólag csak saját magáról beszél. És ez is igaz! Mert Cselényi költészetében konkrétista elemek szintén megfigyelhetők, olyan sorok, ahol a szöveg önmagát vizsgálja, ugyanakkor azonban maga a MŰ alapvetően kifelé forduló, terjeszkedő, olyan modern szövegköltészet, amely eszközeiben újító, de vállalásában váteszi - és ezt kritikának is mondhatnánk, bírálatnak. Bírálatnak sem mondhatnánk másként. De Cselényi jó érzékkel ébresztgeti a mindannyiunkban meglevő partikulárist, provinciálist: fontossá emeli azt is, ami kevésbé fontos, elhitető erejével költészetté szublimálja a kevésbé költőit. Pontosabban szólva: Cselényi egyszerre metaforikus és konkrét; az 1965-ös árvízről írtakat egyszerre érzem egy társadalmi-politikai szituáció ábrázolásának és az árvíz döbbenetének, valamint sajátos irodalmi játékosságnak, ha tetszik: szépségnek. Hiszen maga az árvíz elvont fogalomként tűnik fel Cselényi költészetében az én számomra, valamiféle absztrakcióként: és ettől lesz ismét izgalmas lírává maga az egész Cselényi-mű. Miközben azt olvasom, hogy Csilizradvány, Kolozsnéma, Izsap, Csicsó, Füzes, Kulcsod, Füss, Kiskeszi, Nagykeszi, Örsújfalu, Csallóközaranyos, Megyercs, Gúta (...), ott, ahonnan jövök, a pokol uralkodik, aközben akaratlanul is a nyelvi szépségekben gyönyörködöm, az árvizet a rettenetes metaforájaként fogom fel, és nem tudom komolyan venni, de a költői mívességben örömömet lelem. És ebben van Cselényi ereje. Hogy nyelvileg modern, módszerében izgalmas, újító és elementáris alkotó, miközben — és ezzel együtt is nagyon is tényszerű és nagyon is népből jött. Avantgárddá tisztult népies költészet az övé. Cselényi László lírájának értelmezésére visszatérnek majd, újból és újból. De már az igényessége előtt is kalapot kell emelnünk! Mert fontos, nagy lélegzetű, átfogó igényű költészet az övé, és mint ilyen, oly magányos a kortárs magyar irodalomban. (1990) PAPP TIBOR « Lássuk a főbe lőtt narancsot! A hatvanas évek közepén a Magyar Műhely Párizsban az V. kerület déli határát metsző Brocca utcában, a 36-os szám alatt bérelt egy földszinti, szoba-konyhás pici lakást, amely egyszerre volt szerkesztőségi iroda, raktár,
