Irodalmi Szemle, 2003

2003/1 - Varga Imre: A sivatagi oroszlán szárnyai (elbeszélés)

A sivatagi oroszlán szárnyai

Túl a böjt felezőidején, mondom telefonba egy érdeklődő nőismerősömnek, és gyógyulva, épülve. Gyógyulóban magamból, teszem hozzá, észrevéve az előbbiek büszkélkedését, kérkedését, mert a lábadozás azért nem akadálytalan.

*

Egy-egy mondat fájdalmas kristályként az izomszövetben. Hagyni, hogy feloldódjék és szétáramoljon melegen lüktetve a vérrel.

Március 15. Mielőtt indulnék az ágytól, az ébredés utáni emlékeket egy kék befizetési szelvény hátoldalára jegyzem, mindjárt az éjszakai kusza sorok alá. Átmásolásuk idején már dél van, megint az udvaron, napon ülve, próbálgatom élni a belső ritmust, miközben a szomszéd a pöcegödör vas zárólapját kalapálgatja módszeresen, váratlan, ám hosszan elnyúló zavar. Reggel a fészerbe fáért menve pedig ott találom a szomszédék argentin dog szukáját, a farakás tetején hever, nem támad, és később, mert megzavartam, a kerten át visszaszökik a szomszédba, míg idebent tüzet rakok. A szokásos másfél órás reggeli üldögélés után nekilátok a fürdőszoba, kád és vécé tisztogatásának. E mitológiai munka miatt elmarad a délelőtti szemlélődés. Leszűröm a ciberelevet.

*

Határozott belső hang ébreszt éjfél után, sürgetően: Súlyos migrénnel kezelték. Még az álom hatása alatt jelentősnek, sorsszerűnek érzem, le is írom. Elzsibbadt alvás közben a karom, vizelési inger. Négy óra tájt megint. Az álom: Nagyváros határában elhanyagolt, feldúlt táj, az út mellett autóbuszra várunk. Öcsém, unokabátyám, talán más is a rokonságból, mégis magányosan, sőt egyedül, de mégsem, mert azt kérdem öcsémtől, hány számítógépet látott nálam. O egyet sem, erősködik, pedig volt kettő, mondom, az én öreg gépem és egy ajándék pécé, színes képernyőjű, sőt egy kis táskagép is, új, illetve ebből is kettő, mert a másik, az ajándékba kapott használhatatlan, látni a szűk lakótérben mindegyiket, ahol alszom és dolgozom, de most innen a nagyváros pereméről mennék befelé, a megállóba forduló autóbusz nagy, piros teherkocsivá változik, leszorít az útról, és rám hajt, gödrökön, buckákon át menekülök, addig míg egy kisbusz utasterében rázkódom. Nincs megérkezés, csak az állandó útra készülődés, nyugtalanság. Közepes, szép formájú utazótáska, semmi fölösleges a csomagban. Egy vagy két hónap múlva visszajövök, mondom valakinek. Tudom, hogy nincs idő, ezért a várakozás is káprázat, minden ebből a bizonyosságból történik, mindegy, hogy útra kelek vagy megérkezem. Semmi aggodalom. A csomagom eszményi.

*

Amit látok vagy belső képként fölvillan, abban nem a valódi fény. Türelmesen várnom kell ebben a sötétben, amíg belőle kinyílik. Addig engedjem el ezt a várakozást is. Mintha már sejlene az illata a fénynek. Itt van.

*

Reggel mintha lettrista lapok peregnének át a téren. Képek, jelek, betűk és hangok. Az olvasás hangzik. (Nem, nem arról van szó, hogy hangosan olvasok, maguk a jelek szólnak.) Időzök e pergés mögött, e sokszólami zizegésben, már visszatér az én, aki érzi a színeket (egy csillogó, piros betűt