Irodalmi Szemle, 2003

2003/3 - KÖSZÖNTJÜK A 65 ÉVES CSELÉNYI LÁSZLÓT - Fónod Zoltán: A végtelen variációk felé...

Köszöntjük a 65 éves Cselényi Lászlót

A végtelen variációk felé...

Nem utolsó dolog hatvanöt évesnek lenni, még az örök ifjú Cselényi Lászlónak sem. Talán ő maga is gyanakvással, fenntartással fogadja a rohanó időt, s vele együtt az engesztelhetetlen valóságot. De ami — mindenek ellenére és dacára — a legfontosabb: meg kell érni ezt a kort! És ez sem semmi! Utána jöhet a többi, csendesen, halkan, hisz az „egyetlen vers” lehetőségei a végtelen variációk felé — kimeríthetetlenek. Egyébként is, költői indulása pillanataiban ő a „fényes jövővel” szövetkezett. „Szárnyam a szelekhez nőve, / indulok fényes jövőmbe. / Vágtatok vad csillaglovon, / az egeket is meglopom!” — írta első kötete címadó versében. Későbbi kötetei: a Krétakor, avagy Lehetőségek egy elképzelt szöveghez (1978), a Téridő-szonáta (1984), a Kiegészítések Hérakleitoszhoz (1989), az Elvetélt szivárvány (1994), vagy a Megíratlan költemény (1990), az Acetilén ágyak (1991), vagy Az eggyé vált sok(k) — Sokknyomozó történelem (1995) — megannyi kísérlet arra, hogy az utolsó kötetét, az Aleatória vagy a megírhatatlan költemény / tartomány — dunatáji téridő-mítosz (1998) című kötetét megírja.

Szóhalmazokból, gondolatszilánkokból, élmények és ötletek sokaságából épített katedrálist, hatalmas tömbbé formálva azt az egyetlen, elképzelt verset, melyet évtizedek óta, lebírhatatlan akarattal és makacs elhatározással magában hordott. Erre a megszállottságra utalt Esterházy Péter, amikor azt írta: „Cselényi következetes költészetépítése is több figyelmet érdemelne. Ő talán a legkitartóbb, legelszántabb avantgárd költőnk — mintha az ő esetében volna ennek a megjelölésnek értelme. Cselényi László megy az útján...”

Hogy milyen ez az út? íme, Esterházy Péter „messziről” is csaknem pontosnak mondható látlelete: „Amúgy — és mindenképpen — szlovákiai költőnek lenni nem nagy bolt... Megkockáztatom: Cselényi a legmagányosabb magyar költő.” A Cselényi-köteteket lapozva jutott Esterházy erre a gondolatra... Hozzágondolva „a környezetet, Szlovákiát, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveket... Mindez a visszhangtalanság olyan dermesztő közege lehet — melyet ... akár még példásnak is lehetne nevezni: ez a valódi helyzet mindig.” Kivételek, persze mindig vannak, ezért is reszkíroztuk meg a „csaknem”-et. Először is azért, mert Cselényi a hatvanas, hetvenes, sőt a nyolcvanas évek Dél-Szlováki- ájában elismert, sőt azt is megkockáztathatjuk, hogy (bár gyakran vitatott!, de) ünnepelt költő volt. Még azt követően is, hogy párizsi útja után megszállottan a Mallarmé által vallott egyetlen könyv, egyetlen vers gondolata ejtette foglyul.