Irodalmi Szemle, 2003

2003/2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Alabán Ferenc: Műfordítás és recepció

Könyvről könyvre

alkotások fordítása esetében. Tomis összevetéséből egyértelműen kitűnik, hogy a többi nemzeti irodalmak (orosz, német, francia, lengyel, cseh) mellett a magyar drámairodalomból nagyon kevés szlovák fordítás jelent meg, s így a drámai művek sorozatai és kiadványai (Slovenské divadlo, Divadelná knižnica, Slovenský divadelný ochotník) sem hoztak magyar darabokat. A legjelentősebb fordításnak ebben a műnemben egyértelműen Madách Imre drámai költeményének (Az ember tragédiája) átültetése számít. Pavol Országh Hviezdoslav fordítása megőrizte a dráma tartalmi és gondolati gazdagságát, megszaporította azonban a verssorok számát, ami szinte egynegyedével megnövelte a dráma szövegének terjedelmét. Ez a fordítás először a Slovenské pohl’ady (1905-ös és 1906-os évfolyam) című irodalmi folyóiratban jelent meg, majd könyv alakban is napvilágot látott.

Karol Tomis összegző megállapításai, a fordítások mennyiségére és minőségére vonatkozó következtetései egyértelműen rendszerezhetők és az alábbi lényeges momentumokra épülnek:

— a lefordítandó művek kiválasztásában a motiváció eltérő volt, s általában az érvényesült, hogy az irodalmi folyóiratokban és kiadókban a művészileg igényesebb alkotások fordítását rendelték meg és adták ki;

— a művek kiválasztásánál fontos (pozitív) szerepet játszott az egyes fordítók személye, eszmei-esztétikai orientációja és ízlése. Pavol Országh Hviezdoslav munkásságában például tudatos és igényes fordítói program figyelhető meg;

— az olvasóréteg elvárásának kielégítése (szórakoztatás, anyagi szempontok...) a lefordított könyvek művészi értékének és a fordítások nyelvi-stilisztikai színvonalának elhanyagolásához vezetett;

— a műfordítással, mint kreatív művészi tevékenységgel az elemzett időszakban csupán elvétve találkozhatunk, az újságokban és folyóiratokban a fordítók neve sokszor fel sincs tüntetve, a fordítók egy része álnevet használt (pl. Dániel Bachát saját nevén kívül használta a Miloslav Dumný, illetve a Budínsky álnevet és a D. B., M. D., M. D. B. kezdőbetűket);

— a műfordítások nagy részét szlovák írók végezték el, akik saját alkotói célkitűzéseik mellett azt is bizonyítani kívánták, hogy a szlovák nyelv alkalmas más nemzeti irodalmak értékeinek színvonalas közvetítésére;

— motiváló elemként szerepelt az a törekvés, hogy a szlovák irodalmat és kultúrát újabb értékekkel szükséges gazdagítani, amelyek hiányoznak közegéből;

— a fordítók nyelvi készségét és fordítói adottságait befolyásolta a szlovák irodalmi nyelv korabeli állapota és fokozatos kibontakozása, hiányoztak a filológiai eszközök — szótárak, grammatikák, helyesírási szabályzatok, verstani tanulmányok, a műfordítás elméleti és módszertani kérdéseiről szóló értekezések;

— a szlovák irodalmi nyelv fejlődése a 19. század 80-as és 90-es éveiben volt a legnagyobb mértékű, amikor a (szlovák nyelvtörténet tanúsága szerint is) már konkrét és szigorú szabályokkal rendelkező turócszentmártoni nyelvhasználati gyakorlat meghatározó lett, bűvült a szókincskészlet és kialakult a szlovák irodalmi nyelv stílusa is;