Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - Varga Imre: A sivatagi oroszlán szárnyai (elbeszélés)
Varga Imre A sivatagi oroszlán szárnyai Március 7. Csütörtök, a harmadik böjti nap. Étel és víz nélkül. A belső, beszéd útvesztőiben tapogatva. Izomfájdalmak. Órákat ülök, úgy érezve, a lét felszínén lebegek. Mindent tudni akarok, szavakba ágyazottan a csillagokat; és dühöng a szél, beszél szépen; szelíden a fuvola. Zene és csend, tanítsatok meg látni megint! Cseng a telefon, mintha zenéhez tartozna ez is, egy ismerős hang, hogy kedves, öreg barátom meghalt. Ideért hát a halál. A szél is azt zúgja, amit az üzenet hozott. Ügyek, ügyecskék. Úgy látszik, vonzom őket, és telefonon, postán elérnek. A kérdésekre válaszolni kell rögtön, a szerződést aláírni, a bizonytalanban tájékozódni. De hát semmi nem fontos, amit a létezésbe mozgásom látszatra bevisz. Ezért érzem fontoskodásnak, hogy a postára megyek, elduggatom a hagymát és azt is, hogy ezt leírom. Eloldódni magunktól és a világtól — ugyanegy a mozdulat. Ugyanaz a mozdulatlanság. Vigyázni azért, hogy az ilyesféle mondatok hiúsága se akasszon meg. Nem voltak az enyémek és most megint másnak adódnak. Rábízni magam a kimondhatatlanra. Esendő szolgái csak a szépség és gondolat. Ha szomjas vagyok, máskor elkortyolok egy pohár vizet. Most viszont a szándékról visszapattanó figyelmem vonz a belső sötétbe. A tágas, mély bizonytalanságot kitölti az öröm: minden a lét javára történik. * Otthagyva magam, máris megérkezem. * Amit érintek, bármilyen szép, kellemes, távol marad. A közeli itt bent van és ez vesz körbe — ez a közép a lélek. * Míg nem írok semmit, addig nem hiányzik a kimondatlan. Pár kusza sor után érzem, hogy valamit véglegesen elmulasztottam Nem tudni, honnan indultam. A rönkasztalon csillogó borospohártól vagy a névtelenség erejéből. A megérkezésem is ugyanilyen bizonytalan (lesz). De a csoda előtt hallgatni kell, várakozni, senkit és mégis mindent várva Ezt csak csendben, összeszedetten lehet. Ahogy a vízbe dobott kő körül hullámok kelnek, az első leírt szó körül gyűrűzik ez is, szavaim mondataim. * Nem ragaszkodni ehhez se. Elengedni az időt, a vízgyűrűk csendbe halnak, és sodródni létezéssel. Elindulva a víz felé, magamba ütközöm és azt hallom: Hagyd a szokásaidat, légy tudatos!
