Irodalmi Szemle, 2003

2003/2 - MÚLT ÉS TÖRTÉNELEM - Popély Gyula: I. A Felvidék iskolaügye a dualizmus éveiben (Vázlatos áttekintés) (tanulmány)

A Felvidék iskolaügye a dualizmus éveiben

egyaránt — nemmel válaszolt és válaszol ma is, függetlenül attól, hogy mily mértékben érezte és érzi diszkriminatív jellegűnek e jogszabályokat. Maga gróf Tisza István is leszögezte egyik, 1910. március 3-án Nagyváradon, az Országos Munkapárt Bihar megyei osztálya alakuló ülésén mondott beszédében, hogy az „iskolai magyarosítás” csak látszateredményeket produkálhat. Az elemi népiskolákban az államnyelvet ugyanis csak nagyon kevés nemzetiségi tanuló sajátíthatja el, és természetesen, nagyon alacsony szinten. A Lex Apponyi gróf Tisza István szerint mindössze annyit ért el, hogy „a kirakatot lehetőleg nemzeti színűre festette”, Szerinte az Apponyi-féle iskolatörvények és az azokból fakadó egyéb jogszabályok „nem használnak a gyakorlatban semmit, de bizonyos látszatát a sikernek mutatják fel, és provokálólag, elkeserítőleg hatnak mindenfelé”.3? Hasonlóképpen a polgári radikális Jászi Oszkár is elhibázott és meddő kísérletnek tartotta az iskolai magyarosítást, mivel szerinte az csak minimális és csakis látszólagos eredményeket hozhat.40

Tisza meglehetősen árnyaltan szemlélte és értékelte a magyar nyelv kötelező iskolai oktatásának problémáját. A Lex Apponyit nem tartotta ugyan szerencsés megoldásnak, mindazonáltal a képviselőházban 1911. március 31-én mondott beszédében határozottan fellépett minden olyan törekvés ellen, amely ellenezte az államnyelv oktatását a nem magyar tannyelvű iskolákban. Szerinte a „nemzetiségi polgártársainknak” nagyon is jól felfogott érdekük fűződik ahhoz, hogy elsajátítsák az ország hivatalos nyelvét. Tisza szerint ez még nem jelenti a nemzetiségi polgárok asszimilációját. „Én sohasem láttam, hogy valakit kivetkőztetett volna nemzeti eredetéből, ha anyanyelvén kívül még egy nyelvet megtanult” — érvelt Tisza István gróf. „Hiszen azok a t. képviselőtársaim, akik oly lelkes apostolai (...) saját fajtájuknak, gyönyörűen beszélnek magyarul. Hát ezzel kivetkőztek a saját román vagy tót eredetükből és nemzetiségükből, hogy magyarul megtanultak?” — tette fel Tisza a szónoki kérdést. „Abszolúte nem magyarosítunk azzal, ha magyarul tanítunk” — folytatta. „Nagy szolgálatot teszünk nem magyar ajkú polgárainknak, mert fegyvert adunk a kezükbe az élet számára; fegyvert, amellyel haladhatnak a kultúra terén (...), amellyel jobban elfoglalhatják a magyar társadalomban és közéletben azt a helyet, amit szívből kívánok, hogy elfoglaljanak.”

Gróf Tisza István idézett képviselőházi beszédében azonban arra is felhívta a figyelmet, hogy nem szabad egyoldalúan csak a nemzetiségi lakosságtól várni el az államnyelv elsajátítását, hanem a magyarság vezető rétegeinek is gesztust kellene tenniük a nyelvi béke és közeledés érdekében. „A magyar intelligencia tanulja meg legalább azt a nem magyar nyelvet, amely hozzá legközelebb van — hangoztatta Tisza gróf —; mert a magyar intelligencia egészen másképp fogja misszióját betölthetni, ha nem magyar ajkú polgártársaival azoknak az anyanyelvén érintkezhetik és beszélhet. Én tehát igenis, mint magyar hatalmi érdeket kívánom azt, hogy a magyar intelligencia tanulja a nemzetiségi nyelveket és nagyon óhajtom, hogy a magyar középoktatásban erre tér nyíljék (,..).”41

Tisza intelmei sajnos süket fülekre találtak. A magyar tanügypolitika képtelen volt megtalálni az államnyelv megtanulásának és általánosan ismertté tételének motivációját a nem magyar ajkú lakosság körében, és így minden ez