Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - MÚLT ÉS TÖRTÉNELEM - Popély Gyula: I. A Felvidék iskolaügye a dualizmus éveiben (Vázlatos áttekintés) (tanulmány)
Popély Gyula oly mértékben, amíg az nem a nemzetiségi tanulóifjúság nyelvi és tudati elmagyarosítását célozta. Persze, ez utóbbi a gyakorlatban szinte eleve kivihetetlen is volt, mivel már maga a magyar nyelvoktatás is annyira alacsony hatásfokú volt — ha azt egyáltalán bevezették —, hogy a 6-12 éves nemzetiségi tanulók egy-két köszönési frázison, éneken és imádságon kívül jóformán semmit sem tanultak meg magyarul. Az elmondottaktól függetlenül azonban megállapíthatjuk, hogy a dualizmus korában a magyarországi népoktatás tartós és lendületes fejlődésnek indult. Mind az állami, mind az egyes hitfelekezetek, mind pedig az ország egész művelt társadalma aránylag nagy figyelmet szenteltek a népnevelés európai színvonalú kezelésének. Évről évre nőtt a tanköteles gyermekek „beiskolázásának” aránya, aminek következtében jelentősen csökkent az országban az analfabetizmus. Az iskolák képesített tanerőkkel való ellátottsága is javult. A századforduló utáni években gyakorlatilag már alig volt található képesítés nélküli tanító. A vallás- és közoktatásügyi miniszter az 1881. január 7-én kelt 665. számú, majd a 15 369-es számú rendeletével az addig hároméves tanítóképző intézetek tanulmányi idejét négy évre emelte.16 Ezt az intézkedést azonban kezdetben csak az állami tanítóképzők hajtották végre. Az 1900-as évek elejére azonban sikerült elérni, hogy a nem állami tanítóképző intézetek is mind átálltak a négy évfolyamos képzésre, és ezáltal a felekezeti tanintézetek színvonala is azonossá vált az állami tanítóképző intézetekével.17 A jelzett pozitív eredmények mellett azonban több negatív kísérőjelensége is volt a hazai népnevelés fejlődésének. Helyenként nem kis gondot jelentett az elemi népiskolák számára törvényesen megszabott szorgalmi időnek — városokban legalább évi kilenc, falvakban nyolc hónap — a betartása. Az iskolákban aránylag magas volt az igazolt vagy az igazolatlan mulasztás, mindenekelőtt az elemi népiskolák ún. ismétlő tanfolyamaiban, de sok esetben már ezen iskolák 5. és 6. osztályaiban is.18 Az általános beiskolázottság elérése tehát a tanügyi kormányzat és hatóságok, valamint az iskolafenntartó felekezetek igyekezete ellenére — a kétségkívül tapasztalható viszonylagos eredményesség mellett — nem volt hiánytalannak mondható. * * * A dualizmus éveiben a kisdedóvás is rohamos fejlődésnek indult. Az első „kisdedóvodák” már a reformkor húszas éveiben létrejöttek. A legelső magyarországi óvodát Brunszvik Teréz grófnő alapította Budán a Krisztinavárosban 1828. június 1-jén, Angyalkert néven. Figyelemre méltó, hogy ekkor még világviszonylatban is csak néhány ilyen jellegű intézmény működött. Brunsz- vík grófnő angol mintára alapította meg az első hazai óvodákat.1^ Az első vidéki kisdedóvó Besztercebányán létesült 1829. november 1-jén, a következő pedig 1830-ban nyitotta meg kapuit Pozsonyban. Számuk gyorsan növekedett, és a kiegyezés évében, 1867-ben az országban már 167 kisdedóvó működött.20 Magyarországon az első állami óvodát Liptószentmiklóson hozták létre 1876-ban. Ettől kezdve az addig csak magánosok, valamint a felekezetek által fenntartott óvodák mellett gyors fejlődésnek indultak az állami óvodák, sőt az állandó és a nyári gyermekmenedékházak is.21
