Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - KEGYELET - Koncsol László: Vojtech Kondrót halálhírére
KEGYELET Volt már néhány halottam, akinek hirtelen távozásával nem tudok mit kezdeni. Béla is ilyen veszteségem lett. Kapna az ember utána, nyúlna még a telefonhoz, de karja tüstént alá is hull. Van barátom, akinek elmenetelét évek múltán sem szoktam meg, és ilyen lesz O is, Vojtech Kondrót, a tanár, költő, műfordító, a csupaszív ember, a jó barát, akinek, úgy érzem, örök adósai maradunk, mert nem azt kapta tőlünk viszonzásul, amit megérdemelt volna. Most már, ha „lélek lép a lajtorján”, az az Ő lelke is, s ez a lélek, ha fölért a magasságba, szintén „négy csillag közt” alszik, vagy ha nem alszik, akkor bennünket figyel. Ki kell adnunk összegyűjtött műfordításait, hogy méltón tisztelegjünk szolgálata előtt. Ha nem, vissza fog járni, hogy tetemre hívja lelkiismeretünket. Roncsol László Az út, amely sohasem ér véget... (Kantár Csaba emlékére) Mindennap találkozunk valakivel... Valakivel, aki a szürke hétköznapok ellenére képes megőrizni képzelőerejét, érzékenyen közelít a világ és az emberek felé, és nem utolsósorban kifinomult alkotókészséggel megáldott, ami egy művészember életében elengedhetetlen, sőt talán úgy is lehet mondani — nélkülözhetetlen. Kantár Csaba (1978. 11. 2. — 2003. 1. 15.) esetében, aki költő, prózaíró, fordító és performer volt egy személyben, ezen jellemzők méginkább aktuálisak. Személyében a toll és az improvizáció sokoldalú mestere találkozik, aki képes Csiribiri csiribiri szellő-lány szikrát lobbant, lángot hány. Csiribiri csiribiri fült katlan — szárnyatlan szállj, sült kappan! Csiribiri csiribiri lágy paplan — ágyad forró, lázad van. Csiribiri csiribiri zabszalma — még mellettem alszol ma. Čiribiri, čiribiri, dievča — van, iskru vznieti v plameň priam. Čiribiri, čiribiri, krátka reč — leť, bezkrídly kohút, preč! Čiribiri, čiribiri, duchna vie — ty a posteľ žeravé. Čiribiri, čiribiri, slama tmy — dnes budeš spať s hviezdami.
